— …mert neki a kocsi olyan, mint a levegő. Egy éve nincs munkája, és mégis én viszek mindent a hátamon — fakadt ki Réka, miközben idegesen kevergette a már langyos kávét.
— Addig fogod cipelni az egészet, amíg egyszer ki nem mondod, hogy elég — csattant fel Eszter, és olyan erővel tette le a csészéjét, hogy a tea kilöttyent az alátétre. — Pontosan tudod, hogyan működik ez köztetek. Márk hozzászokott, hogy te oldasz meg mindent. Neki így kényelmes.
— Nem ilyen egyszerű — rázta meg a fejét Réka. — Teljesen szétesett. Azt hiszi, ha lesz egy autója, visszakap valamit abból, aki régen volt. Nem puszta szeszély ez neki. Bizonyítani akar… magának is.
— Bizonyítani? — Eszter keserűen felnevetett. — Az bizonyít, aki felelősséget vállal és teremt, nem az, aki követel. Ez az ő válsága, nem a tiéd.
Réka hallgatott. Mindig csodálta Eszter nyers őszinteségét; azt a fajta rendíthetetlen magabiztosságot, ami belőle hiányzott.
— És ha nemet mondok? — kérdezte végül halkan. — El sem tudod képzelni, mi lesz. Ildikó azonnal nekem esik. Kezdődik majd a számonkérés, a lelki zsarolás. Tudod, mennyire ért hozzá.
— Hagyd már — legyintett Eszter, közelebb hajolva az asztal fölött. — Felnőtt nő. Foglalkozzon a saját fiával, ne a te döntéseiddel. Az az igazság, Réka, hogy mindig másokért éltél. A gyerekekért, Márkért, a látszólagos családi békéért. De mondd csak, te magad mikor kerülsz sorra?
— Hát… a gyerekek miatt… — motyogta Réka, és a cukortartóval babrált, kerülve barátnője tekintetét.
— A gyerekek felnőnek és kirepülnek. És te? Hol vannak a te álmaid? Emlékszel, tíz éve még arról beszéltél, hogy saját vállalkozást indítasz? Egy kis boltot, vagy webáruházat?
Réka elmosolyodott, de inkább keserűen.
— Persze, hogy emlékszem. Aztán jött a lakáshitel, a két gyerek, Márk állandó munkahelyváltásai… és valahogy minden más háttérbe szorult. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem is gondolok rá.
Eszter nem vágott közbe. Hagyta, hogy a kimondott szavak súlya leülepedjen.
— Lehet, hogy tényleg igazságtalan vagyok — szólalt meg Réka pár perc múlva. — Mindenki önzőnek lát, de az az igazság, hogy kimerültem. Folyton lemondok magamról. Csak fogalmam sincs, hogyan lehet ebből kilépni. Te hogy csinálod?
Eszter halványan elmosolyodott.
— Úgy, hogy tisztában vagyok az értékemmel. Te tudod, mennyit érsz?
A kérdés váratlanul érte Rékát. Erősebben, mint az elmúlt napok összes vitája. Gondolatai visszatértek a színes borítékra, rajta a biztató szavakkal: „Kezdd el most.” Eszébe jutott, milyen lelkes volt évekkel ezelőtt, amikor a saját üzletéről álmodozott, és hogyan temette maga alá a félelem, hogy cserben hagyja a családját.
— És ha mégis belevágnék? — kérdezte bizonytalanul. — Ha végre tennék valamit csak magamért?
— Akkor megtudnád, milyen érzés élni, nem csak túlélni — felelte Eszter határozottan. — De dönteni neked kell. Senki nem fogja helyetted megtenni.
Ezek a mondatok még hazafelé is visszhangoztak Réka fejében. Amikor belépett a lakásba, Márk nem volt otthon. Az asztalon egy gyűrött újság hevert, benne egy hatalmas autóhirdetéssel. Réka szó nélkül összecsukta, és betette a fiókba. Először érezte úgy, hogy talán nem ugyanabban a körben kell tovább futnia.
Az ajtó késő este kivágódott, Márk lendületesen rontott be, és a dzsekijét a kanapéra hajította.
— Megvan! — kiáltotta izgatottan. — Beszéltem az eladóval. Szinte a miénk az autó, már csak az aláírás hiányzik!
Réka lassan fordult el a tűzhelytől. Igyekezett nyugodt maradni.
— Tárgyaltál vele? Úgy, hogy meg sem kérdeztél? — ujjaival az asztal szélébe kapaszkodott, nehogy észrevegyék remegését.
— A te véleményed? — horkant fel Márk. — Minden nap a kifogásaidat hallgatom. Elegem van! Nem akarok többé statiszta lenni a te szabályaid között. Szükségem van arra a kocsira. Eldöntöttem.
— Eldöntötted? — Réka hangja megfeszült. — És a hitelt ki fizeti majd? Én? Vagy végre találsz munkát?
— Mindig te oldottad meg, most is meg fogod — vágta rá élesen, de a tekintete elcsúszott Réka arca mellett.
A feszültséget hirtelen telefoncsörgés hasította ketté. Réka ösztönösen a saját mobiljáért nyúlt, de Márk egy mozdulattal megállította.
— Az enyém — mondta kurtán. — Hagyd.