— Most komolyan beszélsz? Ennyire futja tőled? — Márk már az előszobában rátámadt Rékára, és ingerülten lobogtatott egy kinyomtatott hirdetést. — Találtam egy tökéletes autót, te pedig még meghallgatni sem vagy hajlandó!
Réka csendben letette a táskáját a cipősszekrény mellé, majd lerázta kabátjáról az esőcseppeket. Márk tekintete szinte lángolt, olyan feszültség izzott benne, amit ritkán látott rajta. Ez azonnal rossz előérzetet keltett benne.
— Mit jelent az, hogy „tökéletes autó”? — kérdezte fáradtan, hangjában alig leplezett kimerültséggel. — Arról sem szóltál, hogy vásárolni készülsz. Fogalmad van róla, hogy nincs erre pénzünk?
— Réka, a kifogásaid már unalmasak — lépett közelebb a férfi, és az orra elé tolta a papírt. — Nézd meg! Mindössze nyolcszázezer forint. Ha felveszünk rá hitelt, három év alatt kényelmesen visszafizetjük.
— Hitelt? — Réka hitetlenkedve felnevetett. — A rezsit is alig tudjuk kigazdálkodni, te pedig újabb tartozást akarsz a nyakunkba varrni? Nem volt elég az eddigi szorítás?
— Megalázol ezzel, Réka — mélyült el Márk hangja, rekedtesen tört fel belőle a sértettség. — Autó nélkül senkinek érzem magam. Ez presztízskérdés. Egy férfinak igenis kell kocsi.
— Férfinak? — csúszott ki Réka száján a keserű gúny. — Tudod, mit jelent férfinak lenni? Eltartani a családot, nem pedig álmokat kergetni. Egy éve nem dolgozol.
— Ez csak átmeneti állapot! — csattant fel Márk, és ökölbe szorította a kezében gyűrődő lapot. — Bárkivel előfordulhat. De te? Te még csak mellém sem állsz! Minden nap azt hallgatom, ahogy anyád a telefonban téged dicsér, én meg… én szerinte egy semmirekellő vagyok. Sejtelmed van, milyen érzés ez?
A konyha felől ekkor kilépett Ildikó, Márk édesanyja. Úgy tett, mintha csak most érkezne, pedig nyilvánvaló volt, hogy végighallgatta a vitát.
— Van férjed — szólalt meg hűvösen, bár a hangja enyhén remegett a visszafojtott indulattól. — Egy feleségnek támogatnia kell a párját, nem pedig folyton bírálni. Ha segítséget kér, mellé kell állnod.
— Támogatni? — fordult felé Réka. — Tizenöt éve ezt teszem! Dolgozom, főzök, mosok, fizetem a számlákat. Ember vagyok, nem pénzautomata, Ildikó!
— Pénzautomata nem is lehetnél — jegyezte meg epésen az asszony. — Ahhoz előbb pénzt kellene keresni, nem csak panaszkodni. Egy autó befektetés a jövőtökbe.
Réka érezte, ahogy az ujjai ökölbe szorulnak. Az anyósa mindig pontosan tudta, hol lehet a legmélyebbre döfni. Visszanézett Márkra.
— Erről nincs több vita. Ha autót akarsz, dolgozz meg érte. Ne kölcsönből, hanem a saját keresetedből.
— Dolgozzak? — szinte felnevetett keserűen. — Megveszem. Akár tetszik neked, akár nem. És te majd…
— Én majd mit? — lépett közelebb Réka. — Megint feladom önmagam? Nem. Elég volt. Nem irányíthatjátok tovább az életemet.
— Ezt még megbánod, Réka — vetette oda Márk, majd kiviharzott a lakásból, az ajtó csattanása visszhangzott a falak között.
Ildikó karba tett kézzel maradt a nappali közepén.
— Látod, idáig fajult — mondta szárazon. — Így beszél egy feleség a férjével? Ő a családért küzd, te pedig csak akadályozod.
— A családért? — csóválta a fejét Réka. — Akkor talán a család is tehetne értem valamit.
Válaszra sem várva hátat fordított. Ledobta a kabátját egy székre, és leült a konyhaasztalhoz. Hosszú idő óta először engedte meg magának, hogy valóban érezze a kimerültséget. A feje tompán zúgott, mintha a szemrehányások visszhangoznának benne.
Ekkor egy kisebb boríték csúszott ki a táskájából a padlóra. Reggel kapta fel az utcán, szinte figyelmetlenül: kezdő vállalkozóknak szóló tanfolyamot hirdetett. A színes lapon vastag betűkkel állt: „Új élet.”
Réka felvette, és elgondolkodva nézte a feliratot. Valami halvány remény derengett fel benne, egy lehetőség, amely nem a megszokott mókuskerékbe vezet vissza.
„Talán ez nem véletlen” — futott át rajta a gondolat, és hosszú idő után először érezte, hogy létezhet más irány is.
— Eszter, mondd meg, mit tegyek? Teljesen elvesztette az eszét! — hajtotta Réka a fejét a kezébe, és észre sem vette, hogy előtte a kávé lassan kihűl.