– …ellenőrzés van a munkahelyemen, nem tudok elszabadulni. De mindenképp hívj fel, jó? – mondta Gergő, mielőtt letette.
Eszter, ahogy kilépett az ultrahangos rendelő ajtaján, azonnal tárcsázta a férjét.
– Kisfiunk lesz! El tudod képzelni? Kaptam képet is róla. Látszanak a pici karjai, a lábai, még az orrocskája is! – hadarta izgatottan.
– Most nem alkalmas – vágott a szavába Gergő türelmetlenül, és már bontotta is a vonalat.
Eszter döbbenten meredt a sötét képernyőre. Tényleg csak neki fontos ez az egész? Nem lehetett volna legalább kedvesebb? Az ellenőrök is emberek, talán nekik is vannak gyerekeik… Érezte, hogy ha hagyja, eluralkodik rajta a sértettség, és sírni kezd. Inkább felhívta az édesanyját, aki viszont vele együtt örült, és majdnem egy órán át beszélgettek. Este aztán újra elővette a fekete-fehér felvételt, és Gergő elé tartotta.
– Én ebből semmit nem látok – legyintett a férfi ingerülten. – Mit kellene néznem?
– Hogyhogy mit? Itt a feje… itt a keze… nézd, ez a lába! – magyarázta Eszter, ujjával követve a halvány kontúrokat.
Annyira túlcsordult benne az öröm, hogy észre sem vette, Gergő közben sóhajt egyet, és elfordítja a tekintetét, mintha egészen más járna a fejében.
Ahogy közeledett a szülés időpontja, Eszter egyre nehezebben viselte a mindennapokat. Éjszakánként alig aludt, reggelente kínszenvedés volt felkelni. A hasa súlyosan húzta lefelé, minden mozdulat fárasztóvá vált. A nappaliban, jól látható helyen állt a kórházi táska, gondosan összekészítve. Részletes listát írt Gergőnek arról is, melyik boltban mit kell majd megvennie, és elküldte neki a kiságy és a babakocsi fotóját is.
A fájások hajnalban kezdődtek. Gergő a nyögésekre ébredt, és azonnal mentőt hívott. Eszter az egész úton azt ismételgette, nehogy elfelejtse megvenni azt a világoskék együttest, amit kinéztek a boltban a hazahozatal napjára. Néhány órával később már ő telefonált.
– Gratulálok, apuka! Fogalmad sincs, milyen gyönyörű fiad született! – mondta kimerülten, de boldogan.
Amikor eljött az idő, hogy hazamenjenek, mindkét nagymama és Gergő várta őket a kórház előtt. Míg Eszter az utolsó papírokat intézte, a nővér felöltöztette az újszülöttet. A kék szalaggal átkötött pólyát Gergő kezébe adta. Eszter odalépett hozzá, vállához simult, arcán fáradt, de ragyogó mosollyal. Az anyukák sorra készítették a fotókat a telefonjukkal.
Az autóhoz érve Gergő átadta a babát Eszternek, majd beült a volán mögé. Eszter belesett a pólyába. Feltűnt neki, hogy a kisfiún nem az a sapka van, amit ő készített be, de nem szólt semmit.
– A mamáink hol vannak? És ez az autó… miért te vezetsz? – kérdezte bizonytalanul.
– Taxival jönnek utánunk. Azt mondták, így kényelmesebb a kicsinek. Egyébként a kocsi a miénk – felelte Gergő büszkén. – Az egyik kollégám sürgősen megvált tőle, kár lett volna kihagyni. Jó fogás volt, nem?
– Persze… – bólintott Eszter, de a hangjából hiányzott a lelkesedés. – És minden megvan, amit kértem?
– Természetesen. Majd meglátod – válaszolta röviden.
Otthon Eszter óvatosan lefektette a kisfiút a kanapéra, és körbenézett. A fal mellett ott állt a kiságy – de nem az, amelyiket ő választotta.
– Gergő… én nem ezt szerettem volna. Ez használt.
– És? Teljesen jó állapotban van. A kollégám adta, az ő gyerekei aludtak benne – vont vállat a férfi.
– Ugye nem azt mondod, hogy a babakocsi is tőle van?
– De igen. A lépcsőházban hagytam. Ingyen kaptuk, és legalább nem kell félteni. Úgyis csak pár hónapig használjuk. Felesleges vagyonokat költeni – magyarázta.
Eszter már sejtette a választ, mégis odament a szekrényhez, és kinyitotta. A polcokon, ahová a saját maga által félretett helyet szánta az új ruháknak, gondosan összehajtogatva, de láthatóan viseltes, kifakult babaholmik sorakoztak.
– Ezeket is a kollégád adta? – kérdezte halkan.
– A boltban minden aranyárban van – felelte Gergő. – Anyu szerint a gyerek úgyis kinövi pillanatok alatt. Kimosta, kivasalta mindet. Ne aggódj, tiszták. A baba nem tesz különbséget új és régi rugdalózó között.
– Lehet, hogy ő nem. De én igen – csattant fel Eszter, és becsapta a szekrény ajtaját.
Ekkor léptek be a nagymamák, csivitelve hajoltak a pólya fölé, és máris azt kérdezgették, milyen nevet kap a kisfiú.
– Márk – mondta Gergő határozottan, hiszen korábban ebben állapodtak meg.
– Nem. Levente – felelte Eszter keményen. – Az én édesapám után.
A baba mintha meghallotta volna a nevét, összeráncolta az arcát, és vékony hangon felsírt. Eszter kibontotta a takarót. „Legalább azt az új kék ruhát ráadták, amit vettem” – futott át az agyán.
– Ki kell cserélni a pelenkát – mondta halkan, miközben a kicsi nyugtalanul mocorgott a karjában.