…nagymama is idős már, nem igaz? Nem áll előttük évtizedek sora – legalábbis Márk fejében ez így állt össze. Úgy gondolta, teljesen logikus, amit mond. Miféle esküvőről beszélnek még ilyen korban? Szerinte ez egyszerűen nevetséges.
– Anya, apa, próbáljatok már megérteni – folytatta feszülten. – Ugyan miért lenne ez akkora kérés? Rékának már megígértem, hogy rábeszéllek titeket: a nagyi költözzön hozzátok, mi pedig beköltözünk az ő lakásába.
Kinga arca elkomorult, de a hangját visszafogta. – Hogy ígérhettél ilyesmit Rékának? – kérdezte halkan. – És ő mit szólt ehhez az egészhez?
– Mit szólt volna? Örült neki – vágta rá Márk. – Azt mondta, a nagyinak túl nagy az a lakás egyedül. Teljesen ésszerű, hogy átadja nekünk.
Kinga keserűen felnevetett. – Tehát Réka is úgy gondolja, hogy kizárólag a fiatalok érdemelnek kényelmet és lehetőségeket? Mi, öregek pedig húzódjunk félre, maradjunk csöndben, és akkor jöjjünk elő a sarokból, ha pénzt kell adni vagy segíteni valamiben? Dolgozzunk, gyűjtögessünk, hogy aztán időben rátok hagyhassunk mindent? Igaz a mondás: zsák a foltját. Úgy látszik, megtaláltátok egymást.
– Miféle zsák? – csattant fel Márk. – Miről beszélsz egyáltalán?
– Arról, fiam – válaszolta Kinga fáradtan –, hogy talán mi hibáztunk. Mindig a te érdekeidet néztük, magunkat háttérbe szorítottuk. Te pedig hozzászoktál, hogy körülötted forog a világ. Most már természetesnek veszed, hogy minden neked jár.
Márk fintorogva legyintett. – Kezdődik a szokásos érzelmes beszéd. Szóval nem akartok változtatni semmin? Értem. Az önfeláldozásról meg a szülői szeretetről szóló történetek csak mesék. Mindenki a saját hasznát nézi – akkor majd én is. Eladom a részemet a lakásból, és kész.
Zoltán eddig csendben hallgatott, most azonban határozottan megszólalt. – Attól tartok, csalódást kell okoznom. A tulajdoni hányadod elenyésző, külön nem is igazán értékesíthető. Kifizetjük, ami jár, és azt csinálsz vele, amit akarsz. De előbb beszélj egy ügyvéddel, nehogy kellemetlen meglepetés érjen.
Márk arca elsötétült. Szó nélkül felkapta a kabátját, és olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek az ablakok.
A csendben Zoltán fáradtan a feleségére nézett. – Látod? Mi meg évek óta gyűjtjük a pénzt, hogy segítsünk neki az első lakáshitel-önrészben…
Kinga sóhajtott, majd váratlanul megszólalt: – Tudod mit? Vegyünk inkább egy utazást abból a pénzből. Mondjuk Törökországba. Soha életünkben nem voltunk sehol, mindig spóroltunk miatta. Talán nem kellett volna ennyire.
Zoltán arcán lassan eltökéltség jelent meg. – Igazad van. Menjünk be holnap egy utazási irodába. Mielőtt a fiunk még azt is kijelenti, hogy a mi korunkban már csak a kert végéig illik elmenni.
Egymás szemébe néztek, és egyszerre nevettek fel. A nevetésük azonban megtört volt; könny csillogott a szemükben. Több volt benne a keserűség, mint az öröm.