– …és most akkor mi legyen velem? – folytatta Márk feldúltan. – Költözzek ki az utcára? Húzzam meg magam egy parkban, mert valami idegen pasasnak fontosabb lett a lakás?
– Mégis mi ütött beléd? – kérdezte Zoltán kemény hangon. – Teljesen elvesztetted a józan eszedet? Az a nő nevelt fel téged, éveken át vigyázott rád, foglalkozott veled, és most már temeted is?
– És ha tényleg elment az esze? – vágott vissza Márk. – Közel hetvenévesen esküvőről ábrándozni? Ilyenkor már inkább a lelki üdvösségén kellene gondolkodnia, nem azon, hogy menyasszony legyen. Az emberek kinevetik!
– Elég! – csapott az asztalra Zoltán. – Hallod te magad, miket beszélsz? Milyen alapon sértegeted a nagymamádat, az én édesanyámat? És honnan veszed, hogy kötelességünk külön lakást biztosítani nektek? Ha családot akarsz alapítani, akkor vállald a felelősséget is. Teremtsd elő a megélhetéshez szükséges pénzt. Ha önálló otthonra vágysz, keress annyit, hogy ki tudd fizetni a bérleti díjat.
– Persze, könnyű ezt mondani! – kiáltotta Márk. – Ha nincs pénz, akkor ne is vállaljatok gyereket! Aztán megszületik, és egész életében azt hallgatja, mennyi áldozatba került. Nekem szükségem lenne…
– Mire van szükséged? – vágott közbe az apja élesen. – Arra, hogy kitegyük a nagymamádat a saját lakásából? Hogy mi mind egy kupacban éljünk, ti pedig kényelmesen berendezkedjetek? És amikor majd jól jön egy kis segítség az unokákkal, akkor számítsatok ránk, de egyébként tűnjünk el az utatokból? Így képzeled? Mindent megadtunk neked, amit csak tudtunk. Volt valamiben hiányod? Kevesebbet kaptál, mint más gyerekek? Anyáddal együtt érted dolgoztunk, a nagymamád pedig rajongott érted. Az egyetlen unokája vagy! Most pedig, amikor végre ő szeretne egy kis boldogságot, te ezt is sajnálod tőle? Nem aggastyán még, hanem élő, érző ember.
– Boldogságot? Az én rovásomra? – csattant fel Márk.
– Hogy jön ez ide? – kérdezte Kinga értetlenül. – Miért lenne ez a te károd? A saját lakásában él, oda fogadja be azt a férfit. A férfi kisebb lakását pedig kiadják. Ez az ő döntésük.
– Akkor legalább átengedhetné nekem a lakását – erősködött Márk. – Ha már én vagyok az egyetlen unokája, nyilván rám kellene hagynia mindenét. Házasodjon csak, ha ennyire ragaszkodik hozzá, még ha nevetséges is ebben a korban. De költözhetnének a férfi lakásába, vagy akár a nyaralóba is. Ott is kényelmesen ellehetnek. Mi fiatalok vagyunk, előttünk az élet, gyerekeket szeretnénk, jövőt építeni.
– Érdekes, az előbb még azt mondtad, akinek nincs pénze, az ne vállaljon gyereket – jegyezte meg Zoltán hűvösen. – Most pedig máris családalapításról beszélsz. Nem érzed az ellentmondást? Vagy hirtelen meggazdagodtál? Ha így van, semmi akadálya, hogy saját lakást vegyél magadnak.
Márk dacosan hallgatott, csak az orrán keresztül szuszogott ingerülten. Nem értette, miért fogadják ellenségesen azt, amit ő teljesen ésszerűnek tartott. Hiszen szerinte világos volt: ő és Réka fiatalok, előttük az élet, a szülei és a nagymamája pedig már… és ebből a gondolatból újra csak a saját igazát látta kibontakozni.