Ha Benedek és Renáta azt képzelték, hogy könnyedén rászedhetnek, súlyosan elszámították magukat.
Felcsendült a bevonuló dallam. Határozott léptekkel indultam vissza a terem felé, vállaimat kihúzva. Benedek úgy mosolygott rám, mintha minden a legnagyobb rendben volna. A szertartásvezető belekezdett a jól ismert szövegbe, hűségről, bizalomról és közös jövőről beszélt. Amikor elérkeztünk a fogadalom pillanatához, a vendégek szinte levegőt sem vettek.
– Emese, elfogadod törvényes férjednek Benedeket?
Felnéztem. Az első sorban Renáta ült, arcán magabiztos, győztes mosollyal. Benedek tekintete rajtam pihent, már szinte hallotta a kimondott igent. Mély levegőt vettem, és tisztán, érthetően megszólaltam:
– Mielőtt válaszolnék, van valami, amit mindenkinek hallania kell.
Renáta keze ösztönösen a mellkasára siklott, arca elsápadt. A vendégek között suttogás indult, amely egyre erősödött.
A csend súlya ránehezedett a teremre; még a saját szívverésemet is hallottam. Benedek zavartan ráncolta a homlokát.
– Emese, ez meg mi? – kérdezte fojtott hangon.
Nem neki feleltem. Végignéztem a jelenlévőkön – a családomon, az ő rokonain, a barátokon, akik egy szerelmi történet beteljesülését jöttek ünnepelni.
– Körülbelül egy órával ezelőtt – kezdtem nyugodtan – véletlenül meghallottam egy beszélgetést Benedek és az édesanyja között. Olyan mondatok hangzottak el, amelyekből világosan kiderült: ez a házasság nem érzelmekről szól, hanem számításról.
Zúgolódás futott végig a sorokon. Renáta felpattant volna, de megingott, és kénytelen volt visszaülni.
– Ez képtelenség! – vágta rá Benedek. – Csak túl feszült vagy!
Ekkor lassan a táskámba nyúltam, és elővettem a telefonomat.