Hatvan perccel az esküvő kezdete előtt a szálloda előcsarnokát ellepték a fehér liliomok, a rózsák illata és az ideges, elfojtott sustorgás. A menyasszonyi ruhámban ültem a tükör előtt – Emese Herrera –, és minden erőmmel azon voltam, hogy úrrá legyek a kezem remegésén.
Két teljes éven át szerveztük ezt a napot Benedek Cruzzal, azzal a férfival, aki szerelmet vallott nekem, és akiről azt hittem, mellette öregszem majd meg. Egy pohár vízért indultam ki a folyosóra, amikor egy résnyire nyitva hagyott ajtó mögül megütötte a fülemet a hangja.
– Anya, nyugodj meg – hallottam Benedek suttogását. – Nem számít semmi más. A pénzére van szükségem. Ha túl leszünk az esküvőn, minden egyszerűbbé válik.
Mintha kirántották volna alólam a talajt. Az édesanyja, Renáta Rivas hangja élesen és hidegen csengett:
– Tartsátok észben, amit megbeszéltünk. Mosolyogjatok, amíg alá nem írjátok a papírokat. Utána majd eldöntjük, hogyan tovább vele.
A könnyek marták a szemem, de nem engedtem, hogy végiggördüljenek az arcomon. A falnak támaszkodtam, mély levegőt vettem, és hetek óta először minden a helyére kattant. A sürgetett időpont, Benedek makacs ragaszkodása a közös vagyonhoz, a szüntelen faggatózás a pénzügyeimről és az apámtól örökölt vállalkozásról – hirtelen értelmet nyert. Nem a szerelem vezette őt. Előre kitervelt számítás volt az egész.
Visszaléptem a lakosztályba, a tükörbe néztem, és tudatosan letöröltem arcomról a megingás minden jelét. Eszembe jutott édesanyám, aki mindig arra tanított, hogy ne hátráljak meg, és mindaz a munka, amellyel felépítettem az életemet. Ha Benedek és Renáta abban bíztak, hogy naiv vagyok, súlyosan félreismertek.