– Nem – mondtam halkan, majd elindítottam a felvételt. – Mindent rögzítettem. Tudtam, hogy szükségem lehet rá, hogy megvédjem magam.
A hangszóróból tisztán csengett Benedek hangja: arról beszélt, hogy a pénzem jelenti számára az igazi vonzerőt. Utána Renáta következett, aki arról fejtegette, miként lehetne az esküvő után „észrevétlenül” kézbe venni az irányítást. Minden kimondott szó súlyos csapásként visszhangzott a teremben. A levegő megfagyott. Renáta elsápadt, kapkodni kezdte a levegőt, valaki máris odalépett hozzá, nehogy összeessen.
– Most már érted? – néztem Benedekre. – Pontosan ez vagy.
Az arca megfeszült; a döbbenetet egy pillanat alatt felváltotta a harag.
– Ha bizonytalan voltál, megbeszélhettük volna négyszemközt! – sziszegte. – Nem kellett volna ország-világ előtt jelenetet rendezned.
– A valódi megaláztatás az – feleltem nyugodtan –, amikor valaki szerelmet színlel, hogy megszerezze a másik életét.
Lassan lehúztam az ujjamról az eljegyzési gyűrűt, és az oltárra tettem.
– Nem leszel a férjem. És az életem része sem.
Az anyakönyvvezető zavartan köhintett, majd hivatalosan is berekesztette a szertartást. A vendégek közül néhányan bátortalanul tapsoltak, mások lesütött szemmel indultak kifelé. Édesanyám odasietett hozzám, és szorosan magához ölelt; az ölelése erősebb volt minden kimondott szónál.
Később, amikor már egyedül ültem a hotelszobámban, rám tört a kimerültség. Az esküvőt lefújtam, de a vihar nem csendesedett el. Sejtettem, hogy Benedek nem fogja ennyiben hagyni. Nem is tévedtem: még aznap este üzenetek sorát küldte, könyörgés és fenyegetés váltogatta egymást bennük.
Három nappal később az ügyvédem megerősítette a gyanúmat: Benedek hetekkel korábban próbált rávenni egy homályosan megfogalmazott házassági szerződés aláírására. Ekkor minden részlet a helyére került. Nem csupán egy összetört szív állt a háttérben, hanem egy gondosan felépített terv, amelynek következményeivel még szembe kellett néznünk.