Az autóból egy szociális munkás lépett ki, oldalán egy nyolcéves, világos hajú kislánnyal. A gyermek – Lilla Foster – komoly, mélykék tekintettel nézett maga elé, miközben kézen fogva vezették végig a folyosón.
Nem sírt. Nem tiltakozott. Léptei egyenletesek voltak, a hangja sem remegett. Ahogy elhaladt a cellák előtt, a rabok ösztönösen elcsendesedtek, mintha valami kimondatlan tisztelet tartotta volna vissza őket.
A látogatói teremben Márk már ott ült, csuklóján bilincs, a lánc az asztalhoz rögzítve. Soványabbnak tűnt, arca beesettebb volt, mint ahogyan a lánya emlékezett rá. A narancssárga rabruha kifakult rajta, mintha az évek a színt is kiszívták volna belőle.
– Kicsim… – lehelte alig hallhatóan, és a szemében könny csillant.
Lilla lassan közeledett. Nem rohant oda. Nem tört ki zokogásban.
Egyszerűen átölelte.
Hosszú másodpercek teltek el némaságban. A helyiségben mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt.
Aztán a kislány az apja füléhez hajolt, és halkan súgott neki valamit – olyasmit, amit rajtuk kívül senki sem hallhatott.
A következő pillanatban a teremben szolgálatot teljesítő őrök döbbenten meredtek rájuk.
Márk arca elszürkült, mintha kifutott volna belőle a vér. Vállai remegni kezdtek. Lillára nézett, tekintetében egyszerre tükröződött félelem és valami hirtelen fellobbanó, égető remény.
– Biztosan így van? – kérdezte elcsukló hangon.
A kislány határozottan bólintott.
Márk olyan lendülettel ugrott talpra, hogy a szék hangos csattanással dőlt fel mögötte.
– Ártatlan vagyok! – kiáltotta rekedten. – Bizonyítani tudom!
Az őrök azonnal közbeléptek, attól tartva, hogy erőszakoskodni kezd, de nem ellenük fordult. Térdre rogyva sírt, fuldokló zokogással – ez a kétségbeesés azonban már nem a reménytelenségből fakadt, amely öt éve emésztette, hanem valami egészen másból.
Mitchell parancsnok a biztonsági kamera képét figyelte az irodájában.
Valami megfordult.
Kevesebb mint egy órával később olyan döntést hozott, amely akár a pályafutásába is kerülhetett. Felhívta a texasi főügyészség ügyeletét, és hetvenkét órás halasztást kért a végrehajtásra.
– Milyen új bizonyítékról beszél? – csattant fel a hang a vonal túlsó végén.
Mitchell a monitoron kimerevített képre szegezte a tekintetét: Lilla arcára.
– Egy gyermekről – felelte halkan –, aki látott valamit azon az éjszakán.