Az efféle családi tragédiák emléke Eszterben is élt: tisztán fel tudta idézni azt a különös hangulatú temetést, ahol síri csend ült a gyászolókon, és a törékeny özvegy, Kinga görcsösen kapaszkodott Márk karjába, mintha attól félt volna, hogy összeesik. Ő volt a nagybácsi felesége – legalábbis Márk így hivatkozott rá.
– Akkor a nagynénéd – jegyezte meg Eszter, amikor először bemutatták neki.
– Tulajdonképpen igen – bólintott Márk. – De vér szerint semmi közünk egymáshoz.
Kinga és a lánya, Réka, külsőre is élesen különböztek Márktól és az édesanyjától. Míg ők magasak, erős testalkatúak és feltűnően vörös hajúak voltak, addig Kinga és Réka apró termetű, sötét hajú nők, mediterrán vonásokkal. Eszter gyakran tréfálkozott azzal, hogy bizonyára csörgedezik bennük egy kis olasz vér, főként azért, mert Kinga minden ősszel Olaszországba utazott, és onnan hozott ajándékokat a lányoknak, Márknak, sőt neki is. Leginkább parfümökkel és édességekkel tért haza. Rékának is vásárolt ezt-azt, de a csomagot mindig Márkon keresztül juttatta el hozzá.
Eszter úgy tudta, Réka már tizenöt évesen összeveszett az anyjával, és elköltözött otthonról. Márk azóta is afféle támasza volt: ha kellett, pénzzel segítette, elvégezte a ház körüli javításokat, hiszen Réka nem ment férjhez, és mellette állt akkor is, amikor összeakaszkodott a barátnőivel vagy épp elveszítette az állását. Eszter igyekezett jó viszonyt kialakítani vele, bár a nő modora gyakran taszította. Amikor látogatóba érkezett, rendszerint órákon át sorolta a sérelmeit, panaszkodott mindenkire és mindenre. Eszter viszont hitt abban, hogy még a rosszban is érdemes valami derűset keresni, így nehezen viselte ezt az örökös keserűséget.
Az utóbbi időben Réka egyre gyakrabban toppant be hozzájuk. Leült a konyhában, mintha az lenne a panasziroda, és már kezdte is a véget nem érő történeteit.
– Hol csatangol állandóan a férjed? – kérdezte egyszer éles hangon.
– Most a sportcsarnokban van – felelte Eszter higgadtságot erőltetve magára. – Utána még beugrik anyához, aztán jön haza.
– Értem… – húzta el a szót Réka sokat sejtetően. – Persze, nyilván ezt mondja neked.
– Mire célzol?
– Semmire. Csak úgy mondtam.
A félmondat azonban szöget ütött Eszter fejében. Réka egyértelműen arra utalgatott, hogy Márknak talán van valakije. És bár Eszter igyekezett elhessegetni a gondolatot, néha maga is elbizonytalanodott. A férfi haja időnként levendulaillatot árasztott, a tekintete olykor elrévedt, mintha máshol járna. Ugyanakkor semmi kézzelfoghatót nem tudott felhozni ellene: figyelmes volt, gyengéd, gyakran lepte meg virággal vagy apró meglepetésekkel.
Volt azonban valami, amiről Eszter még gondolatban is szégyenkezve beszélt volna: esténként Márk szinte azonnal álomba merült, amint a feje a párnához ért.