…aki az imént fájdalmasan ütközött a valósággal.
Elővettem a pénztárcámat, és kivettem belőle ezer forintot.
– Ez az én salátámra és az italomra elég lesz. A többit oldjátok meg ti, fiúk.
Hazafelé a taxiban egyikünk sem szólalt meg. Gergő az ablakon bámult kifelé, és idegesen babrálta az ingujja gombját, mintha az tehetne mindenről. Én a telefonom kijelzőjét görgettem, híreket olvastam – vagy legalábbis úgy tettem. A betűk összefolytak, egyetlen szót sem fogtam fel.
A csend sűrű volt és súlyos, mégsem nyomasztó. Inkább olyan, mint egy kiadós eső utáni levegő: tiszta. Hosszú idő óta először nem mardosott a bűntudat amiatt, hogy „már megint nincs pénzünk”. Pénz volt. Csak éppen nem ott, ahol ő szerette volna.
Amikor a liftben felfelé zötykölődtünk, Gergő végre megszólalt.
– Szándékosan csináltad – mondta tompán. Nem kérdés volt, inkább vádpont.
– Mit pontosan? – kérdeztem, miközben a zárba illesztettem a kulcsot.
– Megaláztál. Simán mondhattad volna, hogy letiltották a kártyát vagy bármi hasonlót. Muszáj volt a lakáshitelt emlegetni?
Beléptünk az előszobába. Lerúgtam a cipőmet; a talpam lüktetett a hosszú estétől. Felé fordultam.
– És te miért vetted el a bankkártyámat anélkül, hogy szóltál volna, Gergő?
– Jót akartam! Mindannyiunknak! Ezer éve nem mentünk sehová! – Széttárta a karját, túl nagy mozdulattal, mintha színpadon állna. A gesztus inkább hatott előadásnak, mint őszinteségnek. – Visszaadtam volna, ismersz!
– Igen – feleltem halkan. – Ismerlek.
– Ezért is utaltam át előre a törlesztőt.
Bementem a konyhába, töltöttem magamnak egy pohár vizet. Ő a folyosón maradt, mintha a küszöb láthatatlan határvonal volna.
– Gergő – szóltam ki.
– Az, amikor valaki a felesége pénzéből nagyvonalúskodik, nem nagylelkűség. Hanem lopás. Akkor is, ha „közös kasszának” hívod.
Elhallgatott. A nappaliban a falióra kattogása hirtelen túl hangosnak tűnt. Öt éve vettük, amikor még jól mentek a dolgai, és komolyan terveztük, hogy egyszer kertes házba költözünk.
– És most mi lesz? – kérdezte végül rekedten. – Felosztjuk, mi kié? Külön polc a hűtőben?
Kiléptem hozzá.
– Nem erről van szó. Csak annyi változik, hogy ünnepelni akkor fogunk, ha meg is kerestük rá a pénzt. Mindketten. Vagy legalább az egyikünk – de a másik beleegyezésével.
Sokáig nézett, fürkészve, mintha most látna először igazán. Talán így is volt. Eddig egy kényelmes háttérországot látott bennem, aki mindig elsimítja a gondokat. Ma ez a rendszer megakadt.
– Jól van – morogta végül, és a háló felé indult. – Feküdjünk le. Szétrobban a fejem.
Egyedül maradtam a konyhában.
A telefonom halkan pittyent. Banki értesítés érkezett: „A ‘Cél’ megtakarítási számlán jóváírt kamat: 14 Ft 20 fillér.”
Aprópénz. Mégis az enyém.
Az ablakhoz léptem. Lent az udvaron valaki épp parkolóhelyet keresett, a fényszórók fénye végigsöpört a ház falán. Az élet ment tovább, mintha semmi sem történt volna. Holnap új nap kezdődik. Gergő talán még duzzog néhány napig, aztán úgy tesz majd, mintha az este meg sem történt volna. Vagy – és ebben halványan reménykedtem – talán végre valódi munkát keres, nem csak a „nagy lehetőségre” vár.
De valami bennem végérvényesen átbillent. Nem féltem többé. Nem attól, hogy kellemetlen leszek, nem a suttogó ítéletektől, és nem attól, hogy kimondjam: elég.
Az önbecsülés ára néha csupán egy időben megnyomott gomb a telefon kijelzőjén. És az a maradék 56 forint a kártyán, amely megóvott engem az adósságtól – őt pedig attól a tévhittől, hogy minden felett rendelkezik.
Leoltottam a villanyt.
– Jó éjt, családfő – suttogtam a sötétbe, és elmosolyodtam.