A készülék éles, kellemetlen sípolása szinte belevágott a csendbe.
Rendszerhiba
A terminál apró kijelzőjén vörös betűk villantak fel. Pontosan tudtam, mi áll rajta. „Elutasítva.” Vagy talán „Nincs elegendő fedezet.” A megfogalmazás lényegtelen volt.
— Tessék? — ráncolta a homlokát Gergő.
— Lehet, hogy a chip koszos vagy sérült. Próbáljuk meg még egyszer — javasolta a pincér udvarias, de már kevésbé lelkes hangon.
— Igen, próbáljuk — felelte Gergő, és ismét a terminálhoz érintette a kártyát.
Ezúttal erősebben nyomta rá, mintha a fizikai erő képes lenne pénzt varázsolni a számlámra.
Pitty-pitty-pitty.
A hang most még élesebbnek tűnt. Gergő arca lassan elszíneződött: a vörösség a nyakától indult, és egészen a füle hegyéig kúszott.
— Ez meg mi a…? Tele van az a számla, biztos vagyok benne. Nem lehet, hogy nincs térerő?
— A kapcsolat rendben van — felelte a pincér hűvösen. — A rendszer elutasította a tranzakciót. Esetleg másik kártya? Vagy készpénz?
Márk és Réka összenéztek. Réka félbehagyta a rágást.
— Gergő… — kezdte Márk, és már nyúlt is a pénztárcájáért. — Ha gondolod, én…
— Nem! — csattant fel Gergő. — Mondtam, hogy én állom!
Aztán felém fordult, tekintete egyszerre volt követelő és zavart.
— Mi van a kártyával? Beállítottál valami limitet?
Mind rám néztek. A férjem értetlen dühvel, a barátaink kínos feszengéssel, a pincér pedig türelmes, fáradt várakozással.
Elérkezett az én pillanatom.
A jelzálog, mint érv
Komótosan letettem a poharam. Eligazítottam a szalvétát az ölemben, majd Gergő szemébe néztem. A tekintetében pánik vibrált, amit ingerültség próbált elfedni. Olyan volt, mint egy gyerek, akitől a pénztárnál hirtelen elveszik a már kiválasztott játékot.
— Gergő — szólaltam meg halkan, de úgy, hogy mindenki tisztán hallja. — Nem állítottam be semmilyen korlátozást. Egyszerűen nincs pénz azon a kártyán.
— Hogyhogy nincs? — pislogott zavartan. — Azt mondtad, megjött a prémium. Tegnap.
— Megérkezett — bólintottam. — És ma reggel átutaltam a jelzáloghitel-számlára. Úgy volt, hogy ebben a hónapban előtörlesztünk egy nagyobb összeget. Nem emlékszel?
Hazudtam. Ilyen beszélgetés nem volt. De a „jelzálog” szó úgy hullott az asztalra, mint valami szent pecsét. A hitel érinthetetlen. Arra nem kérdez rá senki. Az indok mindent felment.
— De hát… — Gergő tekintete ide-oda cikázott köztem és a terminál között. — Most itt ülünk… Én megígértem…
— Azt mondtad, te hívsz meg minket — vontam vállat nyugodtan. — Azt hittem, megkaptad azt a nagy megbízást. Vagy talán a te kártyád maradt otthon?
Ez már sakk volt. Láttam rajta, hogy felfogta.
Ha most bevallja, hogy nincs nála pénz, az a gondosan felépített „mindent elintéző, sikeres” imázs, amit Márk előtt villogtatott, egy pillanat alatt összeomlik. De az még rosszabb lett volna, ha kiderül: az én fizetésemből akart nagyvonalúskodni, előzetes egyeztetés nélkül.
Gergő arca még sötétebb árnyalatot öltött. Szinte beleolvadt a paradicsomsaláta színvilágába.
— Igen… — préselte ki végül, lesütött szemmel. — Otthon maradt. A másik kabátban. Remek… Ez kínos.
— Ugyan már, előfordul! — sóhajtott fel látványos megkönnyebbüléssel Márk, és előhúzta a tárcáját. — Osszuk el, vagy kifizetem most, aztán majd rendezzük.
— Igen, osszuk szét — tette hozzá gyorsan Réka. Már nem csodálattal nézett Gergőre. A pillantása megváltozott; volt benne valami élesebb, talán együttérzés, talán felismerés. Az ilyen apró rezdüléseket mi, nők, azonnal észrevesszük.
A pincér szó nélkül újraszámolta a végösszeget.
Gergő közben összeroskadt a székében. A korábbi magabiztos testtartás eltűnt, a mély, bársonyos hangja is elhalkult. Már nem az a fölényes, elegáns férfi ült előttem, hanem egy középkorú, kissé megtört ember a gondosan megválasztott ingében, aki az imént fájdalmasan ütközött a valósággal.