Elvette reggel a kártyát az előszobai komódról. „Egy család vagyunk, közös kasszán” – ez volt a kedvenc mondata, valahányszor az én számlám terhére rendelt magának egy új horgászbotot.
— Gergő — hajoltam közelebb hozzá, ügyelve rá, hogy a hangom nyugodtnak tűnjön. — Ez az én kártyám.
— És? — még csak rám sem nézett, miközben újratöltötte a poharakat. — Ugyan már, Eszter. Az enyém, a tiéd… ugyanaz. Amint megjön a következő utalásom, visszateszem. Ne csinálj jelenetet a vendégek előtt apróságok miatt.
Apróságok.
Réka irigykedő félmosollyal figyelt bennünket. Ő egy nagylelkű férfit látott, aki gondolkodás nélkül fizet a szerelméért. Én viszont azt az embert láttam, aki az én átvirrasztott hónapom árán akart nagyvonalúnak tűnni. Azokat az estéket, amikor vörös szemmel görnyedtem a laptop fölött, és a bevételeket a kiadásokkal próbáltam összefésülni.
— Eszter, kóstold meg a gombát! — szólt közbe Réka férje, Márk. — Egyszerűen fantasztikus!
Bólintottam, mintha valóban az ízek kötnének le. Felvettem az asztalról a telefonomat, és észrevétlenül az abrosz alá csúsztattam a kezem.
Csendes hadművelet az asztal alatt.
— Egy pillanat, csak megnézek egy üzenetet — mosolyogtam rájuk, amennyire természetesen csak tudtam.
Az ujjam magától találta meg az ujjlenyomat-olvasót. A banki alkalmazás azonnal megnyílt. A kijelzőn ott állt az összeg: 42 800 Ft.
Szép szám. Az én számom. Az én korán keléseim, az én ideges telefonhívásaim a könyvelővel, az én vitáim az adóhivatallal.
Gergő közben már integetett a pincérnek.
— Főnök, kérnénk a számlát! És hozza a desszertlapot is, hátha a hölgyek megkívánnak valami édeset!
A telefon fényét bámultam, miközben a háttérben összemosódott a tányérok csörrenése és a nevetés. Csak a saját szívverésemet hallottam, tompán, de kérlelhetetlenül.
Ha most hallgatok, ez az összeg eltűnik. Reggel arra ébredek majd, hogy fáj a fejem, és lyuk tátong a költségvetésben. Gergő délig alszik, elégedetten nyújtózik egyet, és annyit mond: „Jó este volt, nem?” Én pedig azon töröm a fejem, miből fizetem ki a villanyszámlát.
Ha viszont most szót emelek, botrány lesz. Gergő megsértődik, Rékáék feszengeni kezdenek. Az este romokban, én pedig megkapom a bélyeget: a fukar feleség, aki sajnálja a férjétől a kenyeret.
Ránéztem. Sugárzott belőle az önelégültség. Magabiztos volt, könnyed, mintha a világ rendje volna, hogy az ezüstszínű kártya az ő varázspálcája.
— Ma én fizetek! — jelentette ki fennhangon, amikor a pincér letette elénk a bőrtokba csúsztatott számlát. — Márk, eszedbe se jusson a pénztárcádért nyúlni, megsértődöm!
Márk elismerően felhorkant.
Az asztal alatt, félhomályban megnyitottam az „Átutalás” menüpontot.
„Saját számlák között.”
Forrás: Kártya (4456).
Cél: Megtakarítási számla – „Cél”.
Összeg: a teljes egyenleg.
Az alkalmazás néhány másodpercig gondolkodott, a színes karika lassan forgott. Visszafojtottam a levegőt.
Aztán megjelent a zöld pipa: „Sikeres tranzakció”.
Az egyenleg azonnal frissült. A kártyán büszkén virított az új összeg: 56 Ft 00 fillér.
Az igazság pillanata.
Lezártam a képernyőt, és a telefont kijelzővel lefelé az asztalra tettem. Felemeltem a poharam. Meglepő módon a kezem teljesen nyugodt volt. Furcsa, csengő csend telepedett rám.
— Tessék — tolta oda Gergő nagyvonalúan a mappát a pincér felé, anélkül hogy a számlára pillantott volna. Beletette a kártyámat. — PIN nem kell, érintéses.
A pincér bólintott, elővette a terminált.
— Kérem, érintse hozzá.
Gergő odatartotta a plasztikot a készülékhez.
Az asztal körül várakozó csönd feszült. Egy másodperc. Még egy.
— Pitty-pitty-pitty — szólalt meg élesen a terminál.