— Fiatalember! Hozzon még egy kancsóval! És abból a főtt sonkás tálból is kérünk utánpótlást, de most bőségesen. Ráérünk, nem sietünk sehová!
Gergő hangja simán, birtokló magabiztossággal töltötte be az étterem sarkát. Így beszél az, aki úgy érzi, vastag pénzköteg lapul a zsebében, és az élete stabil, mint a kőszikla. Széles karmozdulattal jelezte, hogy az egész asztal az ő vendégsége, közben kacsintott Rékára – a régi barátnőmre –, majd elégedetten hátradőlt a kárpitozott padon.
Réka szinte felvisított örömében.
— Eszter, micsoda pasi a férjed! Igazi ünnep minden perc vele! Az enyém még a százforintosokat is számolgatja, Gergő meg… hát ő maga a két lábon járó nagyvonalúság.
Mosolyogtam, de inkább csak udvariasságból, miközben egy uborkaszeletet szúrtam fel a villámra. Ünnep, persze. Különösen akkor, ha a költségeket nem a ceremóniamester állja.
Három órája ültünk a grúz étteremben. Az apropó? Huszonkét éve annak, hogy Gergő „berobbant” az életembe a tanárképző főiskola kollégiumában. Jelentéktelen évforduló, de ő úgy szervezte meg az estét, mintha legalábbis világraszóló díjat nyertünk volna.
— Jöhetne még egy adag hacsapuri! — lelkesedett tovább.
— Dupla sajttal! Eszterkém, tudom, hogy imádod, amikor forrón nyúlik!
Ránéztem. Tény, hogy még ötvenhárom évesen is vonzó férfi. A halántékán az ősz hajszálak kifejezetten jól álltak neki. Az inge kifogástalanul sima volt — tegnap éjfélkor vasaltam ki. A szeme csillogott, a társaság imádta. Mindig akadt egy jó története, frappáns koccintása, figyelmes bókja.
Csakhogy én most nem a társaság középpontját láttam benne, hanem egy láthatatlan kalkulátort, amely a fejemben egyre gyorsabban pörgette a számokat.
Saláták: három ezer. Főételek: újabb négy. A tömény italok árát inkább meg sem próbáltam összeadni. Előételek, plusz a „kis kancsó”. Nagyjából tizenötezer forintnál jártunk, és még messze volt a vége.
Nem arról volt szó, hogy ne engedhetnénk meg magunknak. Mindketten dolgozunk. Én egy logisztikai cégnél vagyok vezető közgazdász. Gergő… nos, ő fél éve „önmegvalósítási szakaszban” van. Az ablakbeépítős vállalkozása még télen csendben kimúlt, maga után hagyva egy hitelt a munkás „Gazellára”.
— Gergő, talán elég lesz — jegyeztem meg halkan, amikor a pincér távolabb ment. — Holnap mindenki dolgozik.
— Ugyan már, Eszter, ne kezdd — fintorgott. — Egyszer élünk! Ráadásul érzem, hogy most be fog futni egy komoly megrendelés. Olyan összeg lesz, hogy csak nézel.
Ez a „be fog futni” kifejezés az elmúlt tíz évben túl sokszor hangzott el. Mindig azt jelentette: a pénz most kell, a csoda pedig majd valamikor később érkezik.
Aztán megtörtént az, amitől jeges szorítás markolta meg a gyomrom.
Gergő a zakója belső zsebébe nyúlt a pénztárcájáért. Kinyitotta, miközben tovább mesélte a sztorit Réka férjének, majd kihúzott belőle egy bankkártyát.
Nem a saját feketét — azon pontosan tudtam, hogy alig pár száz forint maradt a használt gumik eladásából.
Az én kártyámat vette elő. Az ezüstszínű, fizetésre szolgáló darabot.
Tegnap érkezett rá az előleg és a negyedéves prémium. Már fejben elosztottam az összeget: ötezer a rezsire, tízezer a nyaralásra félretett borítékba, a maradék a következő hónap huszadikáig élelmiszerre.
— Mindjárt elintézem, hogy minden rendben legyen — mondta könnyedén, és az asztal közepére tette a kártyát, jól látható helyre.
Mintha forró vízzel öntöttek volna le.
Nem kérdezett. Nem nézett rám. Egyszerűen csak kivette a kezemből a döntést, és ezzel valami bennem végleg megmozdult.