A víz hidegen simult a bőréhez, ahogy Lilla beljebb lépett. A talpa alatt vastag iszap cuppogott, szinte azonnal bokáig süllyedt benne. Nem állt meg. Tovább kell menni – biztatta magát. A víz előbb a derekáig, majd a mellkasáig ért, végül a nyakát csiklandozta.
– Hé! Kisasszony! – harsant egy férfihang a part felől. – Itt nem szoktak fürdeni! Lehúz az iszap!
Lilla hátrafordult. A könnyein át homályosan látta, hogy egy férfi rohan felé, mögötte egy kislány szalad, alig bírva tartani a lépést.
– Kifelé onnan! Veszélyes! – kiáltotta ismét a férfi.
– Épp oda akarok jutni… a mélyére – suttogta Lilla, és alámerült.
Arra eszmélt, hogy köhögve fekszik a parton. Ruhája csurom víz volt, haja az arcára tapadt. Mellette a férfi térdelt, ő is átázva, és bosszúsan tépkedte le magáról a rátapadt hínárt.
– Szóval az életét akarta eldobni? – kérdezte komoran.
Lilla felkönyökölt, és haragos pillantást vetett rá.
– Nem kértem, hogy mentsen meg.
Ekkor finom ujjak babráltak a hajában. Oldalra nézett: egy kék szemű kislány állt mellette, mosolya tiszta volt és ragyogó, olyan, amilyet Lilla talán még sosem kapott senkitől.
– Néni, tele van a haja békalencsével, kiszedem – mondta komolyan.
– Köszönöm… – suttogta Lilla, és megsimította a gyerek kezét.
A következő pillanatban ismét elborult az arca.
– Nem kellett volna megmenteni. Nincs miért élnem.
– Hogyhogy nincs? – kérdezte a férfi.
– Semmim sincs. Se otthonom, se férjem, se gyermekem… és már nem is lesz.
– Hogyhogy nincs otthona?
Lilla habozott, majd kiejtette:
– Leégett.
Szinte maga is elhitte. Nem volt ez egészen hazugság. Úgy érezte, minden út bezárult mögötte. A férjéhez nem térhet vissza, a szülei pedig elfordultak tőle. Mintha valóban porrá égett volna minden.
– A férjem is odaveszett… Gyerekem pedig nem is volt – tette hozzá rekedten.
A férfi ekkor a kislányhoz fordult.
– Dóra, kincsem, nézd csak, mennyi lepke repked ott a réten! Próbálsz fogni egyet?
– Igen! – csillant fel a gyerek szeme, de mielőtt elszaladt volna, átölelte Lilla nyakát. – Ne sírjon, néni, minden rendben lesz!
A férfi egy fűszálat rágcsálva nézte a vizet.
– Az ember nem old meg semmit azzal, ha a tóba sétál – jegyezte meg csendesen.
Lilla térdére hajtotta a fejét.
– Ha tudná, milyen bűn nyomja a lelkemet… – tört ki belőle.
– Ha már úgyis meg akart halni, mondja el – felelte nyugodtan. – Nem viszem tovább a titkát.
Hosszú csönd következett. Ebben a hallgatásban Lilla úgy érezte, elfolyik belőle minden, mint patakból a víz: ifjúsága, reményei, eltékozolt álmai. Végül beszélni kezdett. Elmondta a réten történteket, a váratlan terhességet, azt a hajnalt, amikor egyedül hozta világra a kislányát az erdő szélén. Elmondta, hogyan hagyta ott, majd hogyan rohant vissza, de már későn. Azt hitte, a farkasok vitték el.
– A vállán volt egy apró, vörös anyajegy – suttogta. – Pont itt… – mutatta remegő kézzel a saját vállát. – Még meg sem csókolhattam.
Félelemmel teli szemmel nézett fel. A férfi arca megkeményedett. Intett a kislánynak, aki engedelmesen odalépett. Gyengéden lehajtotta a ruhácska gallérját.
Lilla szíve kihagyott egy ütemet. Ugyanott, a bal vállon ott volt a piros folt.
Kapaszkodnia kellett, hogy el ne ájuljon.
– Dóra, menj vissza játszani, kicsim – mondta a férfi halkan.
Amikor a gyerek elszaladt, a férfi Lillára nézett.
– Hét éve történt – kezdte lassan. – Egy hajnalon különös hang ébresztett. A fülembe súgta: „Kelj fel, Gergő! Menj az erdőbe!” A feleségem békésen aludt mellettem, azt hittem, álmodom. De a hang újra megszólalt. Fogtam a kutyát, és kimentem. A jószág egy nyárfa alatt talált rá egy újszülöttre. Nem messze egy kis fenyő állt… Nekünk nem adatott gyermek. Így lett Dóra az életünk fénye.
Lilla szótlanul bámulta a tó sötét vizét.
– A feleségem tavaly meghalt – tette hozzá Gergő csendesen. – Ketten maradtunk. És most maga ezt mondja… Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Felállt, és kezét nyújtotta.
– Jöjjön. Menjünk haza.
– Haza? – lehelte Lilla hitetlenkedve.
– A faluba. Száraz ruhát kell vennie. Maradtak ruhák a feleségemtől.
– És… Dóra? Nem fog tiltakozni?
– Kérdezzük meg tőle.
Gergő a magas fűben játszó kislányhoz lépett. A gyerek elengedte a lepkét, amit épp sikerült elcsípnie. Az apja a fülébe súgott valamit, majd Dóra komolyan Lillára nézett.
– Megígéri, hogy olyan jó lesz, mint az anyukám volt?
Lilla térdre ereszkedett, kezébe fogta a kislány apró ujjait, és ajkával gyengéden megérintette. Érezte a gyermeki bőr édes illatát, és a szíve megtelt élettel.
– Megígérem – suttogta.