Ujjával végigsimított a sötét folton a csecsemő vállán, mintha attól választ kapna valamire. Aztán betakarta a halkan nyöszörgő kislányt a saját pokrócával, a mellkasára fektette, és kimerülten hátradőlt a szénán. Félálomban feküdtek így, mozdulatlanul; a gyermek lélegzete lassan egyenletessé vált. Talán egy óra is eltelt, mire Lilla ismét felnyitotta a szemét. A pajta résein már beszivárgott a hajnal szürke derengése. Megpróbálta mellre tenni a kicsit, de a lányka olyan gyenge volt, hogy alig tudott szopni.
A méhlepényt mélyen a széna alá rejtette, majd karjába vette a gyermeket és kilépett a csípős reggelbe. A lába bizonytalanul vitte előre, mégis a közeli erdő felé indult. A nedves szoknya a combjához tapadt, a latyakos hó átáztatta a cipőjét, csontig hatolt a hideg. Egyre beljebb merészkedett a fák közé. Fent, a kopasz ágak között korai madarak csipogtak. Lilla szívét sötét gondolat szorította. Tudta, mire készül – és rettegett tőle. De milyen más út maradt volna? Leginkább az apjától félt; attól, hogy mit tesz majd, ha megtudja az igazat.
Letért az ösvényről, és egy fiatal nyárfa tövében letette a pólyába csavart kislányt. A gyermek aludt, vagy talán túl erőtlen volt még a síráshoz is. Lillának átvillant az agyán, hogy a takaró hiánya miatt iszonyú büntetés várhat rá, de képtelen volt a hóra fektetni a babát. Reszketett, nemcsak a hidegtől. Nehezen szakította el tekintetét az apró arctól. Micsoda bűnt visz majd magával egész életében! Még tétovázott néhány pillanatig, aztán sarkon fordult, és elindult hazafelé.
Minden lépés ólomsúlyként nehezedett rá. A lelke darabokra hullott. Hiszen már megszerette ezt a gyermeket! Megérdemelné-e a kicsi, hogy így pusztuljon el? Lilla hirtelen maga elé képzelte önmagát, ahogy védtelen csecsemőként ott fekszik a fák között… A gondolat beléhasított. Felkiáltott, majd megfordult, és futni kezdett vissza a rét irányába. Lesz, ami lesz! Ha az apja mindkettőjüket megöli, hát tegye – de együtt maradnak.
„Hazamegyek vele, és megmondom: ha végezni akartok velünk, temessetek közös sírba!” – zakatolt benne.
Lihegve ért a helyre, ahol a kislányt hagyta. Körbenézett – és megdermedt. A gyermek sehol. Mintha a föld nyelte volna el. Egyik fa tövétől a másikig rohant. Biztos volt benne, hogy a letört ágú nyárfa alá fektette, ahol egy apró fenyő is nő mellette. A saját lábnyomai még frissen kirajzolódtak a hóban. De a baba eltűnt. Lilla térdre esett, és vizsgálni kezdte a nyomokat. Másféle lábnyomokat is látott – hosszabbakat, mint az övéi. És mintha egy kutya vagy talán farkas tappancsai is ott rajzolódtak volna. A nyomok egy vadászösvény felé vezettek, ott azonban elmosódtak. Nem tudta, merre induljon. Tanácstalanul bolyongott még jó ideig, hátha talál valami jelet.
– Hallja valaki? Ki vitte el a gyermekemet? Hozzák vissza! Könyörgöm! – kiáltotta kétségbeesve.
Hangja visszhangként gurult végig a fák között, de felelet nem érkezett.
Végül kilépett a havas, itt-ott már olvadó foltokkal tarkított mezőre. Mielőtt elindult volna, még egyszer, utoljára visszapillantott az erdőre, keresztet vetett, majd a tenyerébe gyűjtött olvadó hóval letörölte arcáról a könnyeket. Üres kézzel tért haza.
Hét esztendő suhant el azóta. Az utóbbi ötben Lilla férjes asszony volt. A férje már az első éjszakán brutálisan bánt vele, amikor ráébredt, hogy nem érintetlen.
– Kivel voltál? Vallj, vagy megöllek! – ordította.
Lilla sötét haját az arcába húzva próbálta eltakarni a férfi dühödt tekintetét. A férfi hatalmas termetű volt, kétszer akkora, mint ő; amikor belépett a kunyhóba, mindig meg kellett hajolnia az ajtóban.
Lilla bevallotta, hogy erőszak áldozata lett, de a gyermekről hallgatott.
A házasság minden napja veréssel telt. A férfi kegyetlenebbnek bizonyult, mint valaha az apja az anyjával. Csoda, hogy életben maradt. Kétszer esett teherbe, és mindkétszer elvetélt. Az utóbbi három évben már nem fogant meg – mintha a sok ütés végleg elvette volna tőle az anyaság lehetőségét.
Lilla úgy érezte, ez a sorsa büntetés. A gyermek, akit az erdőben hagyott, örök vádként élt benne. Gyakran elképzelte, milyen lehetne most a lánya, ha felnőtt volna. A bűntudat égette, nem hagyta nyugodni. „Megérdemlem” – ismételgette magában. Beleborzongott a gondolatba, milyen kínok között halhatott meg az a kicsi.
Egy különösen kegyetlen verés után elhatározta: elég volt. Ha eddig sem vitte el a halál, ha minden sebe begyógyult valahogy, akkor majd ő maga tesz pontot a végére. Fényes nappal indult el ugyanabba az erdőbe, ahol egykor a lányát hagyta. Tudta, hogy a fákon túl, a szomszéd falu felé vezető út mellett van egy tó. Ott majd véget vet mindennek.
„Talán ott találkozom vele – gondolta. – Ugyanazok a fák borulnak fölénk, talán a lelke is ott bolyong, és vár rám.”
Leült a sötét vizű tó partjára, hogy még egyszer meghallgassa a madarak énekét és érezze a nyári szellő simogatását. Szép az élet a földön – futott át rajta –, de neki nem szabad tovább maradnia. Lassan levette a cipőjét, és a víz szélére lépett.