Gyerekkora óta tudta, hogy apjától nem várhat irgalmat. Nem egyszer látta, ahogy részegen ront anyjára valami jelentéktelen vétség miatt: belerúgott a hasába, vagy a tornác lépcsőjéhez verte a fejét. Lilla és a húgai hangtalanul, lábujjhegyen közlekedtek a házban, ha az apjuk otthon volt. Még a legkisebb is rettegve húzódott félre előle; ha az ölébe emelte, a kislány teste megfeszült, remegett, és sírva kapkodott levegő után.
– Pfuj! Selejtes asszony! Csupa átkozott lányt szültél nekem! Sülj meg a pokol üstjében! – ordította gyakran, mintha ez is a mindennapok rendjéhez tartozna.
Lillának fogalma sem volt, miként mászhatna ki abból a csapdából, amibe került. Reggelente hosszan állt a tükör előtt, oldalról, szemből, ferdén vizsgálta magát. A hasa sokáig nem árulta el a titkát, de ő tisztán érezte odabent az apró dobbanásokat. Eleinte gyűlölet égett benne a benne növekvő élet iránt. Tizenhat éves volt csupán, és semmi anyai lágyság nem ébredt benne. Minden hajnalban abban reménykedett, hogy a gyermek nem mozdul többé, nem rebben meg benne, mint egy pillangó szárnya. Ám valahányszor erre gondolt, odabentről válaszul rúgás érkezett.
Az új esztendő után rohamosan kerekedni kezdett. A ház körüli munka egyre nehezebbé vált; ha valami súlyosabbat megemelt, a hasa makacsul sajgott.
– Mi bajod, Lilla? Csak nem betegszel? – kérdezte gyanakvás nélkül az anyja.
Ő mély levegőt vett, kihúzta magát.
– Semmi, édesanyám, jól vagyok.
A bő szabású ruhák sokáig eltakarták a változást, ráadásul mindenütt teltedett, mintha egyszerűen csak megerősödött volna. Tavasz közeledtével azonban az apja is észrevette.
– Te aztán kigömbölyödtél a tél alatt – mérte végig éles pillantással.
Lillából kiszaladt a vér. Behúzta a hasát, amennyire csak tudta, és gondolatban már a verésre készült.
– Na, ez már derék asszonyforma! – bólintott végül elégedetten. – Nem vertük agyon mostanában, az is meglátszik. Talán még rendes kérő is akad.
A lány szinte megszédült a megkönnyebbüléstől. Nem sejtik… még nem.
– Fordulj csak meg apád előtt!
Kényszeredett mosollyal tett pár lépést a szobában. Anyja büszkén igazgatta rajta a ruhát.
– Nézd, milyen szép teremtés! Fekete haja, akár a korom, zöld szeme, mint a friss fű… és az az orr! Mint egy pici krumpli!
Lilla összehúzta a szemöldökét. Soha nem tartotta magát szépnek. Szeme inkább szomorú volt, mint vonzó, haja durva tapintású. Rékának, a kisebbiknek bezzeg puha, világos fürtjei voltak. Az ő orra pedig valóban inkább krumpli, mint ékesség.
Ahogy telt az idő, rongyokkal kellett leszorítania a hasát, s a gyermek ilyenkor dühödtebben ficánkolt.
„Tűrd csak, átkozott… bárcsak mielőbb megszületnél, hogy megszabaduljak ettől az egésztől” – kesergett magában. A hetedik hónap járt, és minden nap attól rettegett, hogy apja rájön az igazságra.
A hetedik hónap végén estefelé furcsa húzódást érzett. Időnként erős görcs futott át rajta. Összeszorított foggal hallgatott, nehogy valaki meghallja. Éjjel már bizonyos volt benne: eljött az idő. Magához vette a takaróját, és nesztelenül kiosont. A hó még nem olvadt el teljesen, de itt-ott már kilátszott a föld. A sötétben a pajtáig botorkált, behúzódott a szénával megrakott sarokba, és ott kuporodott le. A fájdalom egyre erősödött. Az állatok nyugtalanul mocorogtak a hangjára, ezért ökölbe harapott, hogy ne kiáltson fel. Ha a szülei meghallják, mindennek vége.
Hajnal felé megszületett a gyermek. Kislány volt. Eleinte mozdulatlanul feküdt, és Lilla szíve kihagyott egy ütemet. Egy pillanatra átfutott rajta a gondolat, hogy így talán egyszerűbb lenne… Mégis, valami ösztönös erő felülkerekedett benne. Karjába vette a soványka, koraszülött testet, finoman megrázta, majd óvatosan megpaskolta az arcát. A könnyei már kibuggyantak, amikor a csecsemő végre halk, panaszos sírást hallatott. Lilla zokogva nevetett fel megkönnyebbülésében.
Gyorsan kibontotta hajából a kendőcsíkot, előhúzta a sarokban heverő sarlót – látta már, hogyan segítik így világra a gyermeket az asszonyok a mezőn. Elvágta a köldökzsinórt, gondosan el is kötötte. Amikor a kislányt közelebb húzta magához, a vállán egy nagy, sötét anyajegyet vett észre. Meglepve meredt rá, és hosszan elidőzött rajta a tekintete.