A fiú már régen eltűnt a fák között, Lilla mégis mozdulatlanul feküdt a magas fűben, felgyűrt szoknyával. Tagjai elnehezültek, gondolatai mintha jéggé fagytak volna; úgy érezte, többé nem engedelmeskedik neki sem a keze, sem a lába. Minden idegennek és valószerűtlennek tűnt körülötte, mintha nem is vele történt volna az egész. Aztán az est, amely keletről lopakodott a rét fölé, kékes-arany fényével végigsuhant a fűszálakon, és a föld felől hűvös, folyóillatú levegő áradt. Ez a hűvösség térítette magához.
Lilla lassan megmozdult, kitapogatta a fejéről lecsúszott kendőt. Felült, aprólékosan kiszedte belőle a beleragadt szalmaszálakat, eligazította összekuszált haját, majd nagy nehezen talpra állt. Bizonytalanul indult el, mintha részeg volna; minden lépésnél nekikoccant nyírfakéregből font kosarával az összezárult katángvirágoknak, az illatos cickafarknak vagy az ánizsnak.
Tőle jobbra komor, sűrű erdő húzódott, akár egy mozdíthatatlan fal, a sudár fenyők csúcsai némán nyúltak a rózsaszínbe hajló ég felé. Távol, a réten túl ott maradt a gabonaföld, ahol az anyja, az apja és a legidősebb nővére éjszakára is kint maradtak, hogy hajnalban folytassák a rozs aratását. Lillát hazaküldték, hogy ellássa az állatokat, és egyikük sem sejthette, hogy a lány, aki majd hazatér, már nem ugyanaz lesz, aki elindult.
A pataknál szegődött mellé a fiú; a víz a mező és a tágas rét közti ligetben kanyargott. Lilla nem tudta, kicsoda, talán látta már falusi mulatságon vagy aratáskor a földeken. Barátságosnak mutatkozott, arcvonásai lágyak voltak, már-már nőiesek, tekintete első pillantásra ártatlan, akár egy borjúé. Ezért nem ijedt meg tőle. Mégis bujkált benne valami túlzó játékosság, szemében különös csillogás vibrált, amelynek rosszindulatát Lilla csak később ismerte fel.
– Hadd vigyem azt a kosarat – ajánlotta könnyed hangon.
– Elbírom én, nem nehéz – húzódott el Lilla a felé nyúló kéztől.
– Micsoda makrancos teremtés vagy – mosolygott a fiú.
A nevét nem árulta el, és Lilla sem mondta meg a sajátját. A fiú ügyesen beszélt, szinte észrevétlenül tartotta szóval, miközben egyre távolodtak a földtől. Magáról semmit nem mondott, csak gombákról fecsegett, meg valami jelentéktelen vadászatról, és azt állította, hogy a rókagombás csomagját a pataknál hagyta. Lilla nem értette, honnan került elő egyáltalán.
– Miért követsz engem? Neked is haza kell menned. Fordulj vissza, ne loholj utánam! – szólt rá végül.
– Addig nem tágítok, amíg meg nem kapom tőled, ami jár – felelte különös hangsúllyal.
– Mit akarsz kapni? – hátrált Lilla riadtan.
Válasz helyett a fiú hirtelen rávetette magát, ledöntötte a zizegő fűbe. Lilla sikoltott, de a fiú szabad kezével kétszer is arcul ütötte.
– Hallgass, te bolond! Úgysem hallja senki – sziszegte.
Ekkor látta meg Lilla az arcán azt az ördögi torzulást: a piros foltok kiütköztek az orcáján, a korábban szelíd szemekben kegyetlen tűz lobogott.
A történtekről egyetlen léleknek sem beszélt. Tudta, hogy az apja haragjában akár meg is ölné; elég volt az anyjára nézni, akit már így is felismerhetetlenné vert. Őt és a testvéreit sem kímélte soha. Lilla az úton kisírta magát, mire a házhoz ért, arca száraz volt. Kemény léptekkel ment be az udvarra, és azonnal munkához látott: megetette a malacokat, szórt a baromfinak. A sötétség már leereszkedett.
– Hol csatangoltál eddig, Lilla? A disznók majd’ felfaltak minket Zsuzsannával! – zsörtölődött mögötte az ötéves Réka, aki árnyékként követte. – Anyánk azt mondta, világosban itthon leszel, erre már teljesen besötétedett.
– Etethetted volna meg őket te is! Hagyj békén! – csattant fel Lilla, miközben moslékszerű keveréket borított a vályúba.
– Nekem az a dolgom, hogy Zsuzsannára vigyázzak. Próbáld csak ki, milyen, egész nap nyűgös volt – méltatlankodott Réka fontoskodva.
– Mondtam, hogy hagyj!
Lilla a kerítésre akasztott rongyba törölte a kezét, majd felvette a kétéves Zsuzsannát – akit mindenki csak Zsuzsának hívott. A kúthoz lépett vele, megmosta a kislány arcát és a sajátját is, leöblítette a kezét. A gyermek szorosan átölelte a nyakát, és beletúrt a hajába.
– Az én Lillám… jó vagy – suttogta.
Lilla torkából elfojtott zokogás tört fel.
Az őszi lakodalmi időszak végén férjhez adták a legidősebb nővért. A vőlegény szegény volt, de a lány boldognak látszott: végre kiszabadulhat az apai zsarnokság alól. Lilla alig evett az ünnepen, táncolni sem bírt. A főtt ételek szaga felfordította a gyomrát, émelygett, az ének hangja pedig úgy csattogott a fejében, mint valami izzó kalapács. Előző nap jött rá, hogy gyermeket hord a szíve alatt.
Inkább vetett volna hurkot az istálló gerendájára, minthogy bevallja a szüleinek a szégyenét; úgy érezte, könnyebb volna maga vetni véget az életének, mint szembenézni azzal, ami rá vár. És ez a gondolat egyre sötétebb árnyékként telepedett rá a következő napokban.