Lilla mellkasában egyre csak gyűlt az indulat. Egy család… milyen fennkölt szó. Vajon Erika is így értelmezi ezt?
— Nézd, ez az én lakásom is. A te anyád pedig idejön, és újra kezdi a csipkelődést, amivel teljesen felőröl. Nekem ebből elegem van. Nyilvánvalóan semmibe vesz engem. Amíg nem kér őszintén bocsánatot, nem teszi be ide a lábát — jelentette ki higgadt, de kérlelhetetlen hangon Lilla. Pontosan tudta, hogy ez a feltétel szinte teljesíthetetlen, hiszen az anyósa sosem hajolna meg előtte.
— Értelmes nő vagy, próbáld megérteni! Nehéz természet, de attól még az anyám. Néha el kell engedni a sérelmeket — érvelt Márk egyre türelmetlenebbül.
Lilla szája sarkában gúnyos mosoly jelent meg.
— Mondok valamit, ami nem fog tetszeni. Hidegen hagy, hogy ő szült téged. A tisztelet nem jár alanyi jogon. Ha azt akarta volna, hogy becsüljem, akkor neki is emberségesen kellett volna viselkednie velem. Így viszont nincs miről beszélni. Addig nem lépi át a küszöböt, amíg nem kér bocsánatot. És ha már itt tartunk, akár térdre is ereszkedhetne — tette hozzá csípősen.
Márk arca vörösbe borult, nyakán megfeszültek az erek.
— Megőrültél? — csattant fel. — Azt várod, hogy az anyám, az édesanyám térden csússzon előtted?
A hangja már kiabálásba csapott át. Felindultan vádolta Lillát szívtelenséggel és könyörtelenséggel. A nő azonban nem vágott vissza, csupán némán figyelte a férfi dühkitörését.
— Nos? Hívod, vagy intézzem én? — szólalt meg végül nyugodtan, amikor Márk hangja elcsendesedett. Elővette a telefonját, és megnyitotta a névjegyzéket. — Benne van a száma. Szívesen tájékoztatom én a feltételeimről.
Ujja látványosan a hívás gomb fölé siklott.
Márk összerezzent, és egy pillanatra elképzelte, milyen vihart kavarna ez. Gyors mozdulattal kikapta a készüléket Lilla kezéből.
— Ezt nem gondolhatod komolyan! Teljesen elment az eszed?
— Két választásod van — felelte Lilla higgadtan. — Vagy elfogadod, hogy csak bocsánatkérés után jöhet ide, vagy kimész érte az állomásra, és megszálltok egy hotelben. Akkor ott tölthetitek együtt az időt.
Márk vállai megereszkedtek, mintha hirtelen súly nehezedett volna rájuk.
— Fogalmam sincs, mit tegyek… Mégiscsak az anyám. Nem lehetne ezt valahogy figyelembe venni?
Lilla megvonta a vállát.
— A döntés a tiéd. Régóta mondom: az anyád ellenszenvvel viseltetik irántam. Neked kellett volna már régen állást foglalnod. Ehelyett úgy próbálsz kibékíteni minket, mintha civakodó kislányok lennénk.
Márk egy szó nélkül az asztalra hajította a telefont, magára kapta a kabátját, és kiviharzott a lakásból.
Lilla magára maradt a csendben. Nyugodt mozdulatokkal befejezte a vacsorának szánt salátát, majd egy tányérra szedett a húsból és a krumpliból. Komótosan elfogyasztotta az ételt, mintha mi sem történt volna. Miután elpakolt és elmosta az edényeket, a fürdőszoba felé indult, hogy lezárja a napot egy kis saját magának szentelt idővel.