— Mégis milyen jogon tenné be ide a lábát az anyád? Előbb kérjen tőlem bocsánatot! — csattant fel a feleség.
— Hallod te egyáltalán, mit beszélsz? Már megint kitaláltál valamit? Elment az eszed? — förmedt rá Márk ingerülten. — Azt várod, hogy az édesanyám esedezzen előtted? Talán még térdre is rogyjon? Nem túlzás ez egy kicsit? Túl sok szappanoperát nézel.
Amikor a férfi hazaért, máskor békés hangulat lengte be a lakást, most azonban már az ajtóból érződött rajta a feszültség. Ideges volt, kapkodva vetette le a kabátját, futó csókot lehelt Lilla arcára, majd szinte mellékesen odavetette:
— Anya át akar jönni. Méghozzá ma.
Lilla éppen a vacsorához készülődött, a konyha felé tartott, hogy megterítsen. A mondat hallatán görcsbe rándult a gyomra.
— Melyik anya? — kérdezte élesen, miközben tovább aprította a zöldségeket.
Két „anya” is volt a családban: az övé, aki rajongva szerette a lányát és az unokáját, és az anyósa, Erika, a rosszmájú, öntelt asszony.
— Ugyan, hát az enyém, ki másé? Lilla, most komolyan, mit játszol? — nézett rá értetlenül Márk.
A nő lassan letette a kést, a konyhapultra támaszkodott, és hosszan a férje szemébe nézett.
— Ó, szóval a te édesanyád. Az a drága asszony, aki fél évvel ezelőtt, apád jubileumi ünnepségén, mindenki előtt „lejárt szavatosságú árunak” nevezett. Azt is hozzátette, hogy hozzá hasonló, életrevaló feleséget ma már nem találni. Sőt, még azt is megjegyezte, hogy te, szerencsétlen fia, rosszul választottál, és ezért jutott neked egy semmirekellő, értéktelen nő, akire rajtad kívül senki sem tartott igényt.
Márk arca elsápadt, mintha arcul ütötték volna. Úgy festett, mintha abban bízott volna, hogy Lilla már rég elengedte a történteket, ezért nem számított ekkora ellenállásra.
— Ugyan, az már a múlté. Anya akkor túl sokat ivott, nem volt magánál.
— Nem volt magánál? Ez az ő baja. Nem véletlen a mondás: ami józanul a fejben van, az ittasan a szájra kerül. Pontosan emlékszem minden egyes sértésére. Ha így beszélt, akkor pontosan ezt gondolja rólam.
— Ne viselkedj már gyerekesen! Lilla, kérlek, ne kezd újra. Anya később bocsánatot kért.
— Nem, Márk, nem kért. Erika csak motyogott valamit az orra alatt, hogy apád békén hagyja. Ez nem bocsánatkérés volt. És most zárjuk le a témát. Mondd meg neki, hogy nem látjuk szívesen. Sőt, mondd ki nyíltan: nincs rá szükségem ebben a házban.
Márk közelebb lépett, át akarta ölelni a feleségét, de Lilla határozott mozdulattal elhúzódott.
— Lilla, kérlek, próbálj meg nagyvonalú lenni. Engedd el ezt a sérelmet. Végül is összetartozunk, egy család vagyunk.