– Várj csak… azt mondod, külön pénzen vagytok? – kérdezett vissza döbbenten Dóra. – És a háztartásból gyakorlatilag kihúzta magát, mindent rád hagyott?
– Mostanában igen… Régebben azért együtt csináltuk – felelte Lilla bizonytalanul, mintha maga sem hinné, amit kimond.
– Tehát dolgozol egész nap, aztán otthon is robotolsz, ő meg a saját fizetésével gazdálkodik? – Dóra nem azért ismételte el, mert nem értette, hanem hogy Lilla végre tisztán hallja a helyzet abszurditását.
– Igen… valahogy így – suttogta.
– Ez aztán a különös konstrukció! – csóválta a fejét Dóra. – Klasszikus felállás: a nő viszi a háztartást, mint egy alkalmazott, de amikor pénzről van szó, hirtelen modern egyenjogúság lép életbe. Nem gondolod, hogy Márk egy kicsit túlságosan is ügyesen rendezkedett be? Nemcsak ravasz, hanem pimasz is.
A felismerés szinte fájdalmasan hasított Lillába. Mintha valaki hirtelen lerántotta volna a függönyt a szeméről. Mégsem akart azonnal jelenetet rendezni; elhatározta, hogy majd a nagymamától hazatérve beszél Márkkal.
– Mit jelentsen az, hogy „milyen család”? – csattant fel Márk, amikor Lilla végül számon kérte. – Teljesen normális család vagyunk! Mindkettőnknek megvannak a kötelességei és a jogai. Mit próbálsz beadni nekem?
– Ha valóban egyenlőség van, akkor nincs jogod ordítani velem! – vágott vissza Lilla emelt hangon. – Ha pedig szerinted a nő dolga a szolgálat, akkor milyen alapon kéred rajtam számon a pénzt? A parancsolgató hangnemedet pedig tartsd meg magadnak!
Elegem van abból, hogy csak azt hallom: főzz, moss, takaríts! A „kérlek” szó kiment a divatból, vagy egyszerűen ennyire elszálltál magadtól?
– Hogy beszélhetsz így a férjeddel? – robbant Márk. – A feleségem vagy! Kötelességed hallgatni rám!
– Feleség, nem cseléd! – felelte Lilla rendíthetetlenül. – És nem a múlt században élünk! Kényelmesen berendezkedtél. Amikor takarítani kell, hirtelen dolgod akad vagy fáj valamid. Főzni viszont tudsz rendelni, mint egy étteremben. Mit szólsz, ha árlistát készítek?
– Most meg mi ütött beléd? – hátrált meg Márk. – Hiszen megegyeztünk!
– Abban egyeztünk meg, hogy mindent közösen viszünk! Ehhez képest a nyakamba ültél, és csak dirigálsz. Ha azt várod, hogy szakácsnő, takarítónő és mosónő legyek egy személyben, akkor fizess érte! Ha nem, akkor kezdj el végre részt venni benne. Egy teljes éve mindent én csinálok!
Ha vissza akarod kapni a régi rendet, akkor vagy egy évig te szolgálsz ki engem, vagy egy évig átadod a fizetésedet. Dönts!
Lilla összefont karral figyelte, ahogy a férje arca hol elvörösödik, hol elsápad. Ökölbe szorult kézzel állt, mondani akart valamit, de csak dühösen fújtatott.
– Nem tetszik? – kérdezte higgadtan. – Nem kellett volna ennyire elbíznod magad. Akkor minden maradhatott volna a régiben. De így? Így nekem nem kell.
Másnap Lilla visszaköltözött a szülei lakásába. Nem hagyott ott semmit, amit a saját keresetéből vett: a bútoroktól kezdve a konyhai eszközökig mindent elhozott, még a legapróbb teáskanalat is.
Három hónapon át Márk a bejárati ajtó előtt könyörgött, bocsánatot kért, ígéreteket tett. Azt hajtogatta, hogy megváltozik, csak térjen vissza.
Lilla azonban kivárta a válás hivatalos kimondását. Amikor végre pont került az ügy végére, megkérte az édesapját, Gábort, hogy tegye világossá Márk számára: nincs több keresnivalója náluk.
Két határozott „segítség” a lépcsőházban elegendő volt ahhoz, hogy Márk megértse, mennyire nincs szívesen látva – és talán azt is, mekkorát hibázott.
– Látod, kislányom – mosolygott Eszter –, most már tapasztaltabb vagy. Ugyanebbe a csapdába még egyszer nem sétálsz bele. A tanulság néha keserű, de a mézes szavak gyakran csak üres ígéretek.
– Nem túl nagy ár ez huszonegy évesen? – kérdezte Lilla csendesen.
– A tapasztalat nem időpontra érkezik – válaszolta az anyja. – Viszont segít, hogy később elkerüld ugyanazt a hibát.
– Helyette majd elkövetsz ezer másikat! – nevetett fel Gábor, és magához ölelte a feleségét meg a lányát.
A férfi titokban boldog volt, hogy a „kislánya” még egy ideig újra velük élhet.
Márk pedig végleg megtanulhatta: a pimaszságnak ára van.