— Anya, változnak az idők. Ma már a nők is karriert építenek, és bizony keresni is tudnak — próbálta védeni magukat Márk, de a hangjában ott bujkált a bizonytalanság.
Eddig büszke volt arra, hogy a házasságuk egyenrangúságon alapul. Most azonban úgy érezte, mintha Renáta minden szavával darabokra zúzná ezt a meggyőződését.
— Drága fiam, miféle egyenlőségről beszélsz? — fakadt ki az asszony. — Ha közben csorbítja a férfiúi méltóságodat? Egy férfi nem a tűzhely mellett áll, és nem felmosóronggyal a kezében rohangál!
Szinte kétségbeesetten folytatta:
— A férfinak férfinak kell maradnia! Hogy hagyhattad, hogy rábeszéljen erre? Szépen lassan házicseléddé tett!
Ez a nézőpont eddig eszébe sem jutott Márknak.
— Legalább másoknak ne meséld el, hogy te főzöl meg takarítasz! — sopánkodott Renáta, a fejét fogva. — Kinevetnek! Azt mondják majd, képtelen voltál rendet tenni a saját házadban. Papucsférjnek titulálnak! Jaj, szegény fiam… sast neveltem belőled, és egy pillanat alatt megkopasztott csirkét csinált belőled!
Ez a hasonlat különösen rosszul esett Márknak. Mégis, akarva-akaratlanul motoszkált benne valami: talán tényleg felborult a „rend”? Hiszen mindig is azt hallotta, hogy a férfi a családfenntartó, a nő pedig az otthon őrzője. Így volt régen, és talán így is marad… Akkor most mi történik velük?
Ettől kezdve apránként megváltozott a viselkedése. A korábban felváltva végzett házimunkák alól egyre gyakrabban húzta ki magát. Hol fáradtságra, hol túlórára hivatkozott, és hagyta, hogy minden Lillára maradjon. Arról azonban szó sem esett, hogy akkor ő lenne az egyedüli kenyérkereső. A költségeket továbbra is felezték — legalábbis látszólag.
Mert az az „egyenlő” megosztás korántsem volt olyan igazságos.
Lilla jobban kiismerte magát a háztartásban, és mivel albérletben laktak, ahol szinte semmi használható eszköz nem volt, időről időre megvette, ami hiányzott: tisztítószert, edényszárítót, apróbb felszereléseket. Ezek apróságnak tűntek, mégis elvitték a pénzét.
Így aztán fizetés előtt néhány nappal rendszeresen üres volt a pénztárcája. Olyannyira, hogy az utolsó héten gyalog járt dolgozni. Nem az öt megállónyi buszutat fizette ki, inkább negyven perccel korábban indult el, és esőben, szélben is végigsétált az úton.
Próbálta könnyedén felfogni, de közben pontosan tudta: Márknak van pénze. Ő is tudta, hogy Lillának nincs. Mégsem ajánlotta fel, hogy adjon legalább a bérletre. Amikor Lilla megemlítette, hogy gyalog megy, csak bólintott. Segítséget nem kínált.
— Megállapodtunk — ismételgette Lilla inkább saját magának, mint bárki másnak. — Mindenki a saját keresetéből gazdálkodik.
Mégis egyre inkább bántotta az igazságtalanság érzése.
Valószínűleg még sokáig csendben tűrt volna, ha nem jön közbe néhány szerencsétlen esemény egyszerre.
A pénztárcája épp kongott az ürességtől. A szülei egy hónapra elutaztak gyógyüdülésre, így tőlük sem kérhetett kölcsön. És akkor érkezett a hír: a nagymamája, aki egy közeli városban élt, súlyosan megbetegedett.
— Márk, kérlek, adj kölcsön egy kis pénzt — fordult a férjéhez kétségbeesve. — El kell utaznom a nagyihoz, de egy forintom sincs.
Márk értetlenül nézett rá.
— Miért kellene adnom? Külön kasszán vagyunk. Ha elfogyott a pénzed, az a te gondod.
— Nem ajándékba kérem — magyarázta Lilla szinte könyörögve. — Amint megjön a fizetésem, azonnal visszautalom. Most sürgősen mennem kell!
— Mondtam már, nem az én problémám. Jobban kellett volna beosztanod! Nekem van pénzem, mert nem költöm fölösleges dolgokra.
Lilla arca elsápadt.
— A mosóport, az edényszárítót, a tisztítószereket mind a közös lakásba vettem. Az a mi háztartásunk!
— Nem kértem, hogy megvedd, és nem is egyeztettél velem — zárta le a vitát hűvösen. — Tekintsd úgy, hogy magadnak vásároltad. Nem adok pénzt. Ennyi.
Végül Dórához fordult segítségért. A barátnője gondolkodás nélkül adott kölcsön. De nemcsak pénzt kapott tőle, hanem valami mást is: egy felismerést, amely eddig mintha ködbe burkolózott volna előtte.
És amikor Dóra hitetlenkedve visszakérdezett, Lilla először érezte igazán, mennyire különös is az a bizonyos „külön kassza”.