— …Márkot! — vicsorította Gábor, és a kezével olyan hadonászást produkált, mintha valami vadállatot próbálna elijeszteni. — Csak mondd ki, kislányom!
— Miért pityeregsz, drágám? — hajolt közelebb Eszter a menyasszonyi szobában, közvetlenül az anyakönyvi terem előtt. — Csak nem meggondoltad magad?
— Nem, szó sincs róla — Lilla óvatosan itatta fel a könnyeit, ügyelve rá, hogy a sminkje sértetlen maradjon. — Egyszerűen… félek egy kicsit.
— Ugyan mitől? — mosolygott rá biztatóan az édesanyja.
— Attól, hogy elköltözöm tőletek és apától — szipogta Lilla. — És mostantól minden háztartási dolog az én felelősségem lesz!
Eszter halkan felnevetett.
— Lillácskám, ne beszélj butaságokat. Eddig is mindent ügyesen csináltál otthon: főztél, takarítottál, intézted a dolgokat.
— Igen, de most Márkra is figyelnem kell! Mi van, ha nem azt főzöm, amit szeret? Honnan tudjam, hogyan kell az ingeit vasalni? Milyen öblítőt használjak? És ha épp ki nem állhatja az illatát? — hadarta egyre idegesebben.
— Ezek apró, hétköznapi tapasztalatok, amiket idővel tanul meg az ember — legyintett Eszter derűsen. — Ne akard már az első napon tudni az összes titkot! Gondolj csak apádra: hallottad, hogyan morgott, amikor kivasaltam a pólóit. Azt mondta, „nem szellőzik bennük a hasa”.
Lilla elmosolyodott a könnyek között.
— Pedig pár éve még a szemetet sem vitte le gyűrött trikóban — folytatta az anyja. — Az ilyesmi változik. Néha még mi sem tudjuk pontosan, kinek mi az igazi igénye.
— Hát ezzel nem megnyugtattál, hanem még jobban rám ijesztettél — sóhajtott fel Lilla, és újabb papír zsebkendő után nyúlt. — Mi lesz, ha egyszer majd leszid? Ha nem ízlik neki az ebéd, vagy rosszul vasalok? Üljek a sarokba és sírjak?
Eszter gyengéden megfogta a lánya kezét.
— Most az a legfontosabb, hogy lenyugodj. És jegyezd meg: egy házasságban nem a nő dolga mindent egyedül cipelni. Ti modern páros vagytok.
— Az igaz — hümmögött Lilla, már gondolkodva.
— Már a randizásnál is úgy csináltátok, hogy mindenki fizette a saját részét. Akkor a közös életben is lehet így: vagy mindenki a saját feladatait végzi, vagy felváltva intézitek a dolgokat.
Lilla szeme felcsillant.
— Tehát a zoknijai és az alsóneműje az ő gondja, főzni meg takarítani megosztva fogunk, a kiadásokat pedig felezzük?
— Na látod, ezért mondom, hogy okos lányom van — ölelte át Eszter. — Most pedig induljunk, mert a násznép már biztos türelmetlen.
Márk örömmel fogadta ezt az elvet. Mindketten dolgoztak, így természetesnek tartották, hogy a kapcsolatba és az otthoni teendőkbe is azonos mértékben tesznek bele energiát.
A fiatal férj kifejezetten büszke volt arra, mennyire korszerű szemléletű a házasságuk.
— Senkit nem tartok el, és rajtam sem élősködik senki — dicsekedett egyszer Renátának. — A pénzemmel szabadon gazdálkodhatok, mert mindenki a saját részét vállalja.
— Biztos vagy benne, hogy nem kér tőled semmit? — aggódott az anyja. — Vannak ám olyan nők, akik eleinte angyalkának mutatják magukat, aztán ajándék nélkül még a kisujjukat sem mozdítják.
— Anya, nálunk a feladatok is felezve vannak — magyarázta türelmesen Márk. — Vagy együtt csinálunk mindent, vagy felváltva.
Renáta arca elkomorult.
— Jól hallom? Főzöl és takarítasz is?
— Nem kényszerből — válaszolta kissé zavartan a fia. — Egyszerűen így egyeztünk meg.
— Ez felháborító! — csattant fel az asszony. — Mióta adja át egy nő a kötelességeit a férjének? A férfi dolga a pénzkeresés, az asszonyé pedig az otthon melege és a férje kényelme!
— De mi mindketten dolgozunk — vetette közbe Márk.
— Ugyan már! — legyintett Renáta. — Amit ő keres, az legfeljebb harisnyára és cipőre elég. Ne hasonlítsd a kettőt! A férfi az igazi kenyérkereső.