— Beszállsz a lakbérbe, vagy megint rám hagyod az egészet? – kérdezte a férj ingerülten.
— Nem terveztem – felelte Lilla félmosollyal.
— Ne szórakozz velem! – csattant fel Márk. – Add ide a pénzt, utalni kell a főbérlőnek!
— Ha ennyire sürgős, küldd el te. Nálam most egy fillér sincs – mondta elégedett nyugalommal a nő, és kihívóan a férjére nézett.
— Elég a játszmákból – húzta el a száját Márk. – Tedd le a pénzt az asztalra!
Lilla végignézett frissen lakkozott körmein, majd mintha egy nem létező porszemet pöccintene le róluk.
— Te vagy a ház ura, nem? A családfő. Oldd meg.
Márk összeszűkült szemmel fürkészte.
— Most komolyan ezt akarod?
— Miért, mire számítottál? – kérdezett vissza ártatlan hangon. – Vagy egyenrangú társak vagyunk, vagy alárendeltje vagyok a „családfőnek”. Jó lenne, ha eldöntenéd, melyik verziót szeretnéd.
— Kezdem nem érteni, mire megy ki ez – morogta a férfi, akiben már forrt a düh. – Lázadás a fedélzeten? Ne húzd ki a gyufát!
— Ülni fogsz érte – felelte higgadtan Lilla.
A magasba lendülő kéz végül mégsem csattant. Márk lassan visszaengedte maga mellé.
— Mondd már ki, mit akarsz ezzel – kérdezte komoran.
— Azt, kedvesem, hogy túlságosan elszálltál magadtól – válaszolta a nő határozottan. – Amikor együtt kezdtük, partnerként működtünk. Egyenlő felekként. Így házasodtunk össze is.
Modern, kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolat volt – legalábbis annak indult. Aztán hirtelen úgy kezdtél viselkedni, mintha valami ósdi háziszabály szerint kellene élnünk. Döntsd el végre, milyen családot akarsz.
Vannak házasságok, amelyek nem a boldog, hosszú közös élet miatt köttetnek, hanem azért, hogy az ember egy életre megtanuljon belőlük valamit. Lilla és Márk története inkább tűnt saját naivitásuk bizonyítékának.
— Kislányom, mégis mire gondolsz? – háborgott Gábor. – Tizenkilenc évesen férjhez menni?
— Ti anyával tizennyolc évesen házasodtatok össze – érvelt Lilla.
— És szerinted nem gondoltuk utólag, hogy talán elsiettük? Dehogynem!
— Én például nem – szólt közbe Eszter. – Te voltál az, aki még élni akart egy kicsit! Aztán Lilla születését is halogattad. Hányszor kérleltelek? Hányszor sírtam emiatt? Tizenöt évig menekültél a felelősség elől!
— Mert nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán akarok gyereket!
— Hallod, miket beszél? – csattant fel az asszony. – És ezt a lányod előtt mondod? Nem szégyelled magad?
— Nincs mit szégyellnem! Csodálatos lányom lett. És jókor érkezett – hangsúlyozta az utolsó szót. – Ha korábban jön, fogalmam sem lett volna, mit kezdjek vele. Akkor még nem álltam készen. Később viszont igen, fejben és lélekben is.
Eszter nevetni kezdett.
— Készen? Arra emlékszem, hogy a pelenkát kinyújtott kézzel vitted a kukáig, mintha robbanószer lenne! Az iskolai szülői értekezletekre pedig könyörögni kellett, hogy elmenj.
Fogalmam sincs, mire voltál felkészülve, de szerintem még most sem dolgoztad fel, hogy a lányod felnőtt.
— Ne túlozz, még megsértődöm – dörmögte Gábor. – Már mindenre fel vagyok készülve.
— Arra is, hogy Lillát hamarosan férjhez adjuk? – kérdezte Eszter játékos éllel.
A férfi mély levegőt vett.
— Mondom, hogy korai! Túl korai! Csak tizenkilenc. Épphogy befejezte a tanulmányait, most kezdett dolgozni. Élvezze az életet, tapasztaljon, lásson világot!
— Apa, csak nem féltékeny vagy? – nevetett Lilla.
— De bizony az – kontrázott Eszter.
— Ugyan már – morogta Gábor, kerülve a tekintetüket. – Egyszerűen nem ismerem eléggé azt a Márkot. És te vele akarsz élni, ráadásul feleségként.
Lilla felkacagott, majd megszelídülve odalépett apjához.
— Apa, normális értékrendet adtál nekem. Nem hagyom, hogy bárki bántson. És ha mégis baj lenne… számíthatok rád, igaz?
Gábor megfeszítette az állkapcsát, és már nyitotta a száját, hogy keményen kijelentse, mit tenne azért a fiatalemberért, ha valaha is megbántaná a lányát.