Aztán megszólalt a csengő. Hosszasan, követelőzően zengett végig a lakáson.
Komótosan indultam az előszoba felé. A pulzusom egyenletes maradt, mintha csak egy idegent várnék, nem pedig a férjemet. Nem remegett a kezem.
— Nóra! — hallatszott be Gergő tompa hangja a lépcsőházból. — Itthon vagy? Mi történt a zárral? Nem megy bele a kulcs! Beszorult? Nyisd már ki!
Megálltam közvetlenül az ajtó előtt, de a kilincshez nem nyúltam.
— A zárral semmi baj, Gergő — feleltem emelt hangon. — Egyszerűen a kulcsod nem ehhez az ajtóhoz tartozik többé.
Odakint csend lett. Szinte láttam magam előtt, ahogy próbálja értelmezni a mondatot.
— Hogyhogy nem ehhez? Kicserélted a zárbetétet? Mégis miért? Nóra, mit művelsz? Hulla fáradt vagyok, egész nap dolgoztam, anyámnak felment a vérnyomása, haza akarok menni! Ne bohóckodj, engedj be!
Bohóckodás.
Huszonöt évnyi előadás, amelyben egyszerre voltam artista és takarító a porondon.
— Te kérted, hogy ne keresselek, amíg nem gyógyulok meg — válaszoltam higgadtan az ajtón át. — Nem is kerestelek. Mostanra viszont rendbe jöttem. Teljesen. Mindenből.
— Miről beszélsz? Megint lázas vagy? — a hangja élesre váltott. — Miféle „mindenből”? A férjed vagyok! Csak kivártam a veszélyes időszakot, hiszen értelmes nő vagy! A pénzt is én kerestem!
— Elmenekültél, Gergő. A citromokat is magaddal vitted, és eltűntél.
— Azok a nyamvadt citromok! — üvöltötte. — Nincs jogod ehhez! Ez az én lakásom is! Azonnal hívom a rendőrséget! Vagy a katasztrófavédelmet, majd kivágják az ajtót!
— Tedd csak — feleltem nyugodtan. — Nyugodtan vágják ki. A tulajdoni papírok nálam vannak, pontosan tudod, ki a bejegyzett tulajdonos. A holmidat pedig… összekészítem.
— Miféle holmimat?
— Mindet. Szépen dobozokba pakolom, és futárral elküldöm az édesanyád címére. Ha maradt még citrom, azt is mellékelem.
Még próbálkozott. Hol könyörgött („értünk tettem, te bolond!”), hol fenyegetőzött, de a szavai egyre erőtlenebbek lettek. Végül dühében belerúgott az ajtóba. Aztán léptek zaja indult lefelé a lépcsőn — nehéz, sértett lépések, egy emberé, akit megfosztottak a megszokott kényelmétől.
Két kulcs.
Visszasétáltam a konyhába. A teám kissé kihűlt, de még mindig jólesett.
Az előszobai komódon ott feküdt az új kulcscsomó. Két fényes darab.
Az egyik az enyém.
A másikat felvettem. Hideg volt és súlyos a tenyeremben. Kihúztam az íróasztal legtávolabbi fiókját, és a kulcsot a sarokba ejtettem.
Maradjon ott. Talán egyszer majd annak adom, aki nem riad vissza attól, hogy egy pohár vizet nyújtson, amikor szükségem van rá. Vagy talán örökre ott porosodik.
A lakás csendjében halk kattanással hűlt ki a vízforraló. Töltöttem még egy csésze teát.
Egyedül lenni most békét jelentett.