— …elmenni vidékre krumplit ásni.
A hangja tárgyilagos volt, szinte sértődött, mintha a józan ész nevében beszélne.
— Itt most hemzsegnek a bacilusok. A szellőzés is pocsék. Inkább átmegyek anyámhoz. Meghúzom magam pár napra, amíg te itt… kifújod magad. Nála üres a kanapé.
— Elmész? — kérdeztem. A saját hangom idegenül csengett a fülemben: rekedt volt és megalázóan gyenge.
— Majdnem negyven fokom van. Lehet, hogy nekem is szükségem lesz segítségre.
— Hát akkor hívsz mentőt! — nézett rám őszinte értetlenséggel.
— A telefon ott van nálad. Mit tudnék én tenni? Nem vagyok orvos. Csak én is kidőlnék, aztán feküdnénk itt ketten, mint két roncs. Attól jobb lenne? Így legalább talpon maradok, dolgozom, keresek pénzt… később hozok neked bevásárlást. Leteszem az ajtó elé.
Később.
Az előszobában matatott, kapkodó zajok szűrődtek be. Hallottam, ahogy kinyitja a hűtőt. Üveg koccant, nejlonzacskó zizegett.
— A citromokat elviszem, jó? — szólt már az ajtóból.
Egy pillanat szünet, aztán még hozzátette:
— A mézet is. Anyának elfogyott. Neked úgysem tesz jót most az édesség, terheli a szervezetet.
Feküdtem, és a küszöbnél álló vizespoharat bámultam. Három méterre lehetett. Nekem mégis úgy tűnt, mintha egy teljes utcányira lenne.
Vitte a citromokat. Vitte a mézet. És vitte a gondosan becsomagolt, féltve őrzött egészségét is a sporttáskájában.
— A kulcs nálad van? — kérdeztem gépiesen. Sok év beidegződése szólalt meg belőlem.
— Persze, nálam. Ne aggódj. Gyógyulj, Nóra. Igyál sok folyadékot. És… most ne hívogass, rendben? Ki akarom pihenni magam munka előtt, a hangod meg olyan… beteg. Idegesít.
A zár kattanása lövésként hasított a csendbe.
Kétszer fordult el a kulcs.
Aztán semmi.
Egyetlen felnőtt
Magamra maradtam. A lakásban összekeveredett az ő kölnijének illata az én lázas, savanykás verejtékemmel. Az éjjeliszekrényen megremegett a telefonom: banki értesítés. „Fizetés. Szupermarket. 3500 Ft.” Valószínűleg még vett magának valamit útközben.
Meglepő módon nem tört rám pánik. Mintha Gergővel együtt valami nyálkás, kapkodó félelem is távozott volna. Nem maradt senki, aki sopánkodna, rettegne a fertőzéstől, vagy biztosítékokat követelne az élethez.
Kinyújtottam a kezem a készülékért. A kijelző elmosódott a szemem előtt, de az ujjaim emlékeztek a mozdulatokra.
Ételrendelő alkalmazás. Minden, ami kellhet. Vitamin. Fertőtlenítő spray. Gyümölcslé. Csirkehúsleves.
„Kiszállítás várható ideje: 15 perc.”
Negyedóra múlva csengettek. A falba kapaszkodva, imbolyogva jutottam el az ajtóig. A kilincsen egy teli zacskó lógott.
A futárt nem is láttam. Mégis, az a néhány ezer forintos kiszállítás több valódi segítséget jelentett nekem, mint a férjem az elmúlt húsz évben valaha.