— Harminckilenc egész kettő — mondtam ki a semminek.
A hangom tompán koppant a levegőben, mintha vastag paplan alól próbálnék beszélni.
Gergő a hálószoba ajtajában ácsorgott. Már legalább három órája nem tette be a lábát a szobába — azóta, hogy először tüsszentettem. A hátát a félfának vetette, mintha az a plusz fél méter távolság megvédhetné mindattól, ami a kétszobás lakásunk levegőjében kering.
— Na, tessék — morogta, és a pólója ujját az orrára húzta. — Mondtam, hogy ne metrózz. Nem mondtam?
A plafon lassan forgott a szemem előtt, balra, komótosan. Nem kioktatásra vágytam. Egy pohár hideg, savanykás málnaszörpre lett volna szükségem, meg arra, hogy valaki eligazítsa a fejem alatt elcsúszott párnát.
De Gergő messze maradt. Gondosan kimért távolságban, mint a pénztárnál várakozók.
Idegen a saját otthonomban.
— Gergő, hozz egy kis vizet, kérlek. És nézd meg a gyógyszeres dobozt, maradt-e valami lázcsillapító.
Tétován áthelyezte a súlyát egyik lábáról a másikra. Az arcán ugyanaz a kifejezés ült, amit huszonöt éve ismertem: amikor gond adódik, legszívesebben köddé válna. Felszívódna. Láthatatlanná lenne, amíg a helyzet magától meg nem oldódik.
— Nóra, ne már… Ha bemegyek, tele lesz minden a… vírusaiddal — kuncogott idegesen, de a tekintete hűvös maradt. — Holnap találkozóm van a megrendelőkkel. Fontos munka. Ha kidőlök, komoly pénzt bukunk. Erre gondoltál?
Behunytam a szemem.
Vajon számolgattam-e a forintokat, miközben minden ízületem sajgott, mintha csavarhúzóval feszegetnék szét őket?
— Csak vizet, Gergő. Ennyi az egész.
Kiment a folyosóra. A konyhából felhangzott a csap zúgása; a víz csobogása túl hangosnak tűnt a lakás fojtott csendjében.
Egy perc múlva visszatért, de a küszöbön túl nem lépett. A poharat letette a földre, az ajtó mellé.
— Majd vedd el, ha arrébb mentem.
Úgy nézett ki, mintha egy ketrecbe zárt állatnak dobna be ennivalót. A poharat bámultam, és jeges borzongás futott végig a hátamon.
Aztán meghallottam, amitől mindig is tartottam — és talán egész életemben sejtettem, hogy egyszer bekövetkezik.
A folyosón felsírt a sporttáska cipzárja.
Zzzzip.
Csend.
Zzzzip.
Nehézkesen feltámaszkodtam a könyökömre; a fejem ólomsúlyként húzott.
— Hová készülsz?
„Citromos menekülés” — villant át rajtam keserűen.
Gergő újra feltűnt az ajtóban. Már átöltözött: farmer, tiszta pulóver. Az arcán maszk feszült — a saját lakásában.
— Nóra, nézz magadra — kezdte azon a magyarázkodó hangon, amelyet akkor használt, amikor sorra vette az okokat, miért nem tud valahová elmenni, vagy miért nem fér bele neki valami…