A zene tovább szólt, a kollégák nevetgéltek és koccintgattak, én pedig egyszer csak arra eszméltem, hogy valóban jól érzem magam. Nem feszélyezett semmi, nem nyomasztott a múlt – könnyű volt minden. Márk épp egy régi kiküldetéséről mesélt, valahol a határ mentén történt vele egy abszurd eset, amitől hangosan felnevettem. Az egész beszélgetés magától értetődően, erőlködés nélkül alakult köztünk.
Egy pillanatban összekapcsolódott a tekintetünk. A szemében meleg fény csillant, valami szelíd, már-már gyengéd ragyogás.
— Köszönöm, hogy rábeszéltél, hogy eljöjjek — mondta halkan. — Azt hittem, végigszenvedem az estét. De melletted… kifejezetten jó.
— Én is örülök, hogy itt vagy — válaszoltam őszintén.
Ekkor csörömpölés hasított a zajba: egy pohár a földre zuhant a szomszéd asztalnál. Balázs felpattant, odavetett valamit a társainak, majd sietős léptekkel az ajtó felé indult. Utána néztem, és meglepve tapasztaltam, hogy nem érzek sem haragot, sem szánalmat. Inkább megkönnyebbülést.
— Elment — jegyezte meg Márk tárgyilagosan.
— Igen. Talán így a legjobb.
Elmosolyodott, azzal a ritka, visszafogott mosollyal, amit kevesen láthattak tőle.
— Tudod, amikor két hónapja bejöttél hozzám azzal, hogy át kellene alakítani a marketingköltségvetést, az volt az első gondolatom, hogy elképesztően kitartó vagy.
— Mondhatod úgy is: makacs — tettem hozzá.
— Kitartó, céltudatos… és okos. Aztán rájöttem, hogy szép is. És izgalmas személyiség. Nem azonnal állt össze bennem a kép, de végül igen.
Éreztem, hogy elönt a pír.
— Márk…
— Csak szeretném, ha tudnád — folytatta, miközben finoman az enyémre tette a kezét —, hogy a múltad nem számít. Ami mögötted van, az lezárt fejezet. Az a fontos, ami most történik. És én szeretném, ha adnánk egy esélyt magunknak.
— Esélyt? — kérdeztem vissza, bár pontosan értettem, mire céloz.
— Igen. Hogy együtt legyünk. Nyíltan, bújkálás nélkül. Komolyan.
A szemébe néztem. Nem láttam benne játékot vagy bizonytalanságot, csak tiszta szándékot.
— Rendben — feleltem végül. — Próbáljuk meg.
Másnap az iroda zsongott, mint egy felbolydult méhkas. Nóra a könyvelésről lelkesen mesélte mindenkinek, hogy „Eszter a céges bulin magával Márkkal jelent meg”, és hogy „a volt férje majdnem leesett a székről a döbbenettől”. Délre már olyan történetek keringtek, mintha Balázs jelenetet rendezett volna, sőt kis híján verekedés tört volna ki, én pedig ünnepélyesen bejelentettem volna a kapcsolatunkat.
— Eszter — lépett oda hozzám Réka tágra nyílt szemekkel. — Igaz, hogy ti mostantól egy pár vagytok Márk vezérigazgató úrral?
— Réka, inkább a kimutatásokkal foglalkozz — sóhajtottam fáradtan.
A suttogás azonban nem halkult el. A kíváncsi pillantások és félreérthetetlen célzások estére teljesen kimerítettek.
Amikor kiléptem az épületből, Márk már az autója mellett várt.
— Mit szólnál egy vacsorához? — kérdezte. — Tudok egy nyugodt helyet, ahol senki sem méreget minket.
— Tökéletesen hangzik — feleltem, és beszálltam mellé.
Három nappal később üzenet érkezett Balázstól: „Sajnálom az egészet. Ostoba voltam. Remélem, boldog leszel. Megérdemled.”
Megmutattam Márknak.
— Végre értelmes mondat hagyta el a száját — jegyezte meg szárazon. — És igaza van: jár neked a boldogság. Mindent megteszek érte, hogy megkapd.
— Jó úton haladsz — mosolyogtam, majd megcsókoltam.
Balázs talán egy másik valóságban még mindig azt képzeli, hogy ugyanaz a csendes, engedelmes feleség vagyok, aki mindent eltűr, és türelmesen vár a megvilágosodására. De ebben a világban szabad vagyok. Boldog. És egy olyan férfi mellett állok, aki valóban megbecsül.
Ennél szebb lezárást el sem tudtam volna képzelni.