Kiléptünk a folyosóra. Balázs idegesen fel-alá járkált a szűk térben, majd hirtelen megállt előttem, és élesen felém fordult.
— Ez mégis mi volt odabent? — tört ki belőle.
— Mire gondolsz pontosan? — kérdeztem hűvösen.
— Te… és ő? Az a karót nyelt pénzügyes? Komolyan?
Karba fontam a kezem. — És ez rád tartozik?
— Nyolc hónap telt el a válás óta! — csattant fel.
— Igen, nyolc — bólintottam. — És ez idő alatt talán nincs jogom ahhoz, hogy azzal legyek, akivel szeretnék? Ahogy neked is jogod volt elhagyni engem Vivien miatt. Vagy arra már nem emlékszel?
Végigsimított az arcán, mintha ezzel letörölhetné a múltat.
— Hiba volt. Rájöttem. Vissza akartam jönni…
— Tényleg? — mosolyodtam el keserűen. — Mikor jött ez a nagy felismerés? Miután Vivien kidobott?
— Nem dobott ki! Közösen döntöttünk…
— Balázs, ez hidegen hagy. Őszintén. Nem érdekelnek a szerelmi kudarcaid, sem az utólagos megvilágosodásaid. Túljutottam a váláson. Összeszedtem magam. Továbbléptem.
— Vele? — gúnyosan felhorkant. — Aki még mosolyogni sem tud?
— Tud ő mosolyogni — vágtam vissza. — Csak nem mindenkire pazarolja. És intelligens, tisztességes, figyelmes férfi. Nem úgy, mint egyesek.
Balázs arca elsápadt.
— Hét évig szerettél engem!
— Szerettelek — javítottam ki nyugodtan. — Múlt idő. Te pedig megcsaltál. És tudod, mi ebben az egészben az abszurd? Hogy hálás vagyok neked. Ha nem árulsz el, talán sosem jövök rá, hogy ennél többet érdemlek.
— Többet? — sziszegte. — Szerinted az a pénzügyes különb nálam?
— Tudom, hogy különb.
— Miért? Mert elegáns öltönyei vannak és új Audija?
— Azért, mert nem hazudott hónapokon át. Nem csalt meg. Nem hivatkozott túlórára, miközben a szeretőjével találkozott! — felemeltem a hangom, aztán erőt vettem magamon. — És mert tisztelettel bánik velem. Ismerős szó ez neked?
Összeszorított állkapoccsal hallgatott.
— Bocsánatot akartam kérni — mondta végül halkabban. — Normálisan beszélni. Megpróbálni újrakezdeni…
— Nem — feleltem határozottan. — Ami köztünk volt, azt te tetted tönkre. És vannak dolgok, amiket nem lehet feltámasztani.
Egy pillanatig némán nézett rám, aztán váratlanul megkérdezte:
— Szereted őt?
Elgondolkodtam. Márkkal valóban közel kerültünk egymáshoz, de még én sem tudtam pontosan, mit érzek. Egy dologban azonban biztos voltam: Balázsnak semmi köze hozzá.
— Ez nem rád tartozik.
— Akkor igen — mosolyodott el keserűen. — Gyorsan elfelejtettél.
— Te hamarabb elfelejtettél engem, amikor Viviennel összejöttél — fordultam az ajtó felé. — Ennek a beszélgetésnek vége.
— Eszter, várj!
De már vissza is léptem a terembe. Márk tekintete azonnal rám talált; aggodalom csillant benne.
— Minden rendben? — kérdezte csendesen.
— Igen — ültem le mellé. — Semmi gond.
— Nem mondott vagy tett olyat, ami… — hangja keményebbé vált — ami megbántott?
— Nem. Csak a múltról akart beszélni. De a múlt már lezárt fejezet.
Márk bólintott, majd természetes mozdulattal a vállamra tette a kezét. Egyszerű érintés volt, mégis melegség áradt szét bennem tőle; hirtelen biztonságban éreztem magam.
Balázs is visszatért a saját asztalához, sötét arccal. Láttam, ahogy a kollégái súgnak neki valamit, ő pedig ingerülten legyint, és újabb italt tölt magának.
— Ne foglalkozz vele — jegyezte meg halkan Márk. — Amit érez, az az ő terhe.
— Nem is foglalkozom — mosolyogtam rá.
Az este lassan tovább hömpölygött körülöttünk.