— Kiváló kolléga — tette hozzá Márk halvány, alig észrevehető mosollyal, miközben belekortyolt a borába. — Eszter az egyetlen az irodában, akivel nem csak a negyedéves kimutatásokról lehet értelmesen beszélgetni.
Nóra sokatmondó hümmögéssel reagált, majd összenézett a mellette ülővel. A pillantásukból sütött a kíváncsiság.
Ekkor Balázs lépett az asztalunkhoz. A testtartása magabiztosságot sugallt, de én észrevettem, hogy az ujjai idegesen remegnek.
— Eszter — szólított meg feszült hangon. — Szia. Nem gondoltam, hogy itt látlak.
— Itt dolgozom, ha esetleg elfelejtetted — feleltem higgadtan. — Teljesen természetes, hogy részt veszek a saját cégem rendezvényén.
— Persze, igen… — láthatóan kizökkent. — Csak régebben nem nagyon jártál ilyen eseményekre…
— A múlt az múlt — zártam rövidre.
Balázs tekintete Márkra siklott, aki nyugodtan folytatta a vacsoráját, mintha a jelenethez semmi köze nem lenne.
— Bemutatsz minket egymásnak? — kérdezte Balázs, és a hangjában érezhető volt a kihívás.
— Márk vagyok, a pénzügyi igazgató — mondta tárgyilagosan, fel sem állva. — És ön?
— Balázs Kovács, a TechnoStroy kereskedelmi vezetője. — Kezet nyújtott.
Márk röviden, hivatalosan megszorította a kezét.
— Örülök. Partnercégtől érkezett?
— Igen. Három éve dolgozunk együtt a vállalatukkal — felelte Balázs, még mindig az asztal fölé hajolva, mintha nem tudná, maradjon-e vagy menjen. — Eszter és én… korábban házasok voltunk.
— Tudok róla — biccentett Márk rezzenéstelen arccal. — Eszter említette.
Láttam, ahogy Balázs megrezzen. A szemében egy pillanatra fájdalom villant.
— Mesélt rólam… értem — motyogta.
Kínos csend telepedett az asztalra. A kollégák feltűnően elhallgattak, mindenki a jelenetet figyelte.
— Balázs, nem hiányzol a saját asztalodnál? — kérdeztem hűvösen, és a TechnoStroy csapata felé intettem.
Hátrafordult. Valóban, a kollégái leplezetlenül bámultak minket.
— De… talán — mondta tétován. Látszott rajta, hogy még nem végzett. — Eszter, beszélhetnénk később? Csak pár percre.
— Miről is? — fordultam demonstratívan Márk felé. — Inkább mesélj, mi újság a drága Vivieneddel.
Balázs arca elsápadt.
— Hogy jön ide Vivien?
— Úgy tudtam, fél éve együtt éltek. Vagy rosszul értesültem?
— Már nincs így — felelte tompán. — Két hónapja vége.
— Igazán sajnálom — mondtam túlzó együttérzéssel. — Pedig azt hittem, ez az a nagy, mindent elsöprő szerelem, amiért megérte felrúgni egy hét évig tartó házasságot.
— Eszter… — kezdte volna, de Márk váratlanul közbeszólt.
— Elnézést, de zavarja a vacsoránkat — jegyezte meg higgadt, hűvös hangon. — Úgy látom, a kollégái valóban várják.
Balázs ökölbe szorította a kezét.
— Nem magával beszélek!
— Mégis az asztalunknál áll, és eléggé kellemetlen helyzetet teremt — válaszolta Márk, majd finoman a vállamra tette a kezét. — Lehetnek rendezetlen ügyeik, de ennek nem itt és nem most van a helye.
— És maga kicsoda egyáltalán?! — csattant fel Balázs, már emelt hangon.
Az asztalnál dermedt csend lett. Zoltán rosszallóan összevonta a szemöldökét.
— Valaki, aki nem csinál jelenetet céges rendezvényen — felelte Márk nyugodtan. — Ellentétben önnel.
Balázs arca vörösbe váltott a dühtől.
Felálltam, hogy véget vessek a kínos jelenetnek.
— Balázs — mondtam határozottan. — Menjünk ki, és beszéljük meg. Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, kapni fogsz pár percet.