A „Magyar Innovációk” vállalat évzáró vacsorája már javában zajlott, amikor beléptem a Panorama étterem különtermébe. A zene kellemes hangerővel szólt, a pincérek rutinosan egyensúlyoztak a tálcákkal az asztalok között, a kollégák pedig az első koccintás után szemmel láthatóan oldottabb hangulatba kerültek.
— Eszter! — harsant fel Zoltán, a cég vezérigazgatója, amint észrevett. — Végre megérkeztél! Már azt hittük, kihagyod az estét!
— Jó estét mindenkinek — mosolyogtam rá, miközben kibújtam a kabátomból. — Elnézést a késésért, teljesen beállt a forgalom.
— Gyere csak, nálunk még van hely! — intett lelkesen az értékesítési részleg vezetője, de a mondat közepén elakadt.
Észrevette ugyanis, hogy nem egyedül jöttem. Mögöttem lépett be Márk, a pénzügyi igazgatónk. Nyugodt mozdulattal levette a kabátját, majd végignézett a termen, mintha csak egy szokványos megbeszélésre érkezett volna.
— Szép estét kívánok — köszönt higgadtan.
A társaság egy pillanatra elcsendesedett. Érezhetően végigsuhant a kíváncsiság hulláma az asztalok között. Márk híres volt arról, hogy kerüli az efféle rendezvényeket. Mindig azt mondta, nem kedveli az üres fecsegést és az ittas eszmecseréket, ezért rendszerint távol maradt a céges mulatságoktól.
— Márk… azaz Márk igazgató úr! — javította ki magát zavartan Zoltán. — Ez igazán meglepetés!
— Most kivételt tettem — vont vállat Márk, majd rám pillantott. — Eszter beszélt rá.
Úgy tettem, mintha nem venném észre a döbbent tekinteteket. Az elmúlt két hónapban valóban sokat beszélgettünk. Kezdetben kizárólag szakmai kérdésekben egyeztettünk, aztán a munkahelyi témák lassan személyesebb hangvételűre váltottak. Kiderült, hogy korántsem az a hűvös, távolságtartó ember, akinek elsőre látszott.
— Akkor foglaljatok helyet itt mellettünk! — sürgölődött Zoltán. — Pont üres ez a két szék…
Az asztal felé indultam, de hirtelen megtorpantam. A terem túlsó sarkában a partnercég, a „TechnoBuild” delegációja ült. És köztük volt Balázs — a volt férjem.
Egy pillanat alatt bevillant, hogy őket is meghívták az eseményre. Zoltán említette korábban, hogy a legfontosabb üzleti partnereink is jelen lesznek, de a részletek fölött akkor elsiklottam.
Balázs éppen a poharát emelte, amikor észrevett. A mozdulat félbemaradt, szája nyitva maradt a megdöbbenéstől. A jelenet annyira váratlanul komikus volt, hogy alig tudtam visszatartani egy halvány mosolyt. A tekintete aztán Márkra siklott, aki természetes mozdulattal közelebb lépett hozzám, és finoman a hátamhoz ért, hogy előreengedjen.
— Menj csak — mondta halkan.
Balázs arca előbb elsápadt, majd vörösbe váltott. Láttam, ahogy nagyot nyel, lassan leteszi a poharát, és görcsösen megszorítja a széke támláját.
— Eszter, jól vagy? — hajolt közelebb Márk. — Egészen elszíntelenedtél.
— Semmi gond — feleltem gyorsan, miközben helyet foglaltam. — Csak hosszú napom volt.
Márk mellém ült. Szinte fizikailag éreztem Balázs égető pillantását a tarkómon. Nem is próbálta leplezni, mennyire megrázta a látvány.
— Hölgyeim és uraim! — állt fel Zoltán ismét pohárral a kezében. — Koccintsunk arra, hogy ma este együtt ünnepelhetünk! A csapatunkra és az együttműködéseinkre!
Automatikusan emeltem fel a saját poharamat, ügyelve rá, hogy még véletlenül se nézzek Balázs irányába. Ennek ellenére pontosan tudtam, hogy figyel.
— Eszter — szólított meg halkan Nóra a könyvelésről, aki velem szemben ült —, nem is tudtam, hogy te és Márk… nos… ilyen jó kapcsolatban vagytok.
— Mi munkatársak vagyunk — feleltem hűvösen.