– mondta Júlia, és szeretettel magához ölelte Esztert. – És az autóval mi lett végül?
– Semmi komoly, ne is törődj vele – legyintett Eszter. – Márk most olyan állást keres, ahol rendesen bejelentik, tiszta fizetéssel. Ha sikerül elhelyezkednie, három hónap után már a saját nevére veheti fel a hitelt. – Azzal hirtelen felderült az arca. – Nahát, pont róla beszélünk…
Megcsörrent a telefonja. Ránézett a kijelzőre, és azonnal fogadta a hívást.
– Komolyan? Ez fantasztikus! Gratulálok! Nem, most nem vagyunk otthon… Nem… Kitalálod, hol? Anyukádnál. Igen? Rendben, várunk! – A készüléket letette az asztalra, és titokzatos mosoly suhant át az arcán.
Ekkor benyitott a szobába Dóra és Levente.
– Anya, nagyi, lemehetünk sétálni Richivel? – kérdezték szinte egyszerre.
– Persze, menjetek csak – felelte helyettük is Júlia. – Imád csatangolni, és ilyen szép időben kár lenne bent maradni. A pórázt viszont vigyétek, még nem mindig engedelmeskedik.
A gyerekek nevetgélve szaladtak ki a kutyával. Az ablakból még látták, ahogy a park felé veszik az irányt.
– Hogy megnőttek… – sóhajtott Júlia, büszkén figyelve az unokákat.
– Igen, Levente már tizennégy, Dóra pedig betöltötte a tizenhármat – válaszolta Eszter csendesen. – Kérlek, ne haragudj Márkra. Nem akart megbántani. – Újra átölelte az anyósát, akinek könny csillant a szemében.
Egy óra múlva a gyerekek visszaértek, és teát kortyolgattak a konyhában, amikor megszólalt a csengő. Júlia ment ajtót nyitni. Először egy hatalmas virágcsokrot pillantott meg, csak azután a fia arcát mögötte. Márk belépett, átnyújtotta az édesanyjának a virágokat, aki meghatottságában ismét sírva fakadt.
– Anya… hoztam valamit – mondta kissé feszengve. – Vettem egy vázát, hasonlót ahhoz, amit annak idején összetörtem nálad. – A kezében tartott zacskóból elővett egy nagy dobozt, és odaadta neki.
– Micsoda gyönyörűség! – ámuldozott Júlia, amikor kibontotta. – De azt hiszem, nem teszem ki az asztalra. Van itt egy kis csibész, aki imádja lerántani az abroszt, és mindent a földre küldeni. Inkább beteszem a vitrines szekrénybe, ott biztonságban lesz.
– Képzeld, felvesznek! – fordult Márk izgatottan Eszterhez, majd magához ölelte. – Teljesen hivatalos fizetés, minden papírral. Végre úgy dolgozhatok, mint egy rendes ember.
Júlia a szekrénybe helyezte a vázát, aztán mosolyogva nézett a fiatalokra. Arra gondolt, milyen szerencsés a fia, hogy ilyen megfontolt, támogató társat talált Eszter személyében.
– Ő biztatott, hogy keressek új lehetőséget – tette hozzá büszkén Márk, még mindig a feleségét ölelve.
– Nagyon ügyesek vagytok – mondta Júlia melegen.
Később Júlia a barátnőjének mesélte az eseményeket.
– Így békültünk ki végül. Aranyat ér a menyem!
– Hát igen… nélküle még évekig fújtak volna egymásra – mosolygott Kinga. – Márk túlságosan makacs, nem az a könnyen engedő fajta.
– Pont ez az. Kívülről keménynek látszik, de belül emészti magát, én jól ismerem – felelte Júlia.
– Minden jó, ha jó a vége.
– Ó, ennek még nincs vége. Inkább azt mondanám, most kezdődik igazán – jegyezte meg sejtelmesen.
– Hogy érted?
– Eszter babát vár. Már a harmadik hónapban jár. Tegnap hívott fel, akkor mondta el.
– Nahát! – csapta össze a kezét Kinga. – Így már értem, miért volt ennyire figyelmes veled. Hamarosan szüksége lesz a nagymamai segítségre!
– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem – mosolyodott el Júlia. – A nagyok már önállóak, sok mindenben segítenek majd. De tudod, arra jutottam, jó érzés, ha szükség van az emberre.
– Bizony az – bólintott Kinga. – Ha nem lennének gyerekeink, unokáink, csak ülnénk itt, mint két kiszáradt faág, céltalanul. Még a végén belebolondulnánk a magányba! – nevetett fel. – Képzeld, beiratkoztam balettórára, vettem bérletet. Táncolni fogok! De ki ne nevess!
– Miért nevetnélek ki? Ez remek ötlet! – dicsérte meg Júlia, bár egy halk kuncogást azért nem tudott teljesen elfojtani.