…Ez lennék én, az önző.
Vajon akkor is az voltam, amikor szó nélkül mentem táppénzre szinte minden hónapban, csak hogy a beteg unokák mellett lehessek? Amikor lázasan feküdtek, én ültem az ágyuk szélén. Egyszer még a derekam is teljesen kikészült, alig tudtam kiegyenesedni, kezelésekre jártam, mégis elvárták, hogy helytálljak. Nem számított, hogy fájdalomcsillapítón éltem – a gyerekeket akkor is hozzám hozták. „Anya, segíts!” „Anya, muszáj!” És az anya ment. Bevette a gyógyszert, összeszorította a fogát, és tette, amit kellett. Éjszakákon át virrasztott a forró homlokok fölött, nappal pedig kísértetként járt-kelt a lakásban a kimerültségtől. De hát ez semmiség, igaz?
És amikor közvetlenül a műtétem után állítottak be az unokákkal? Még alig álltam a lábamon, a fal mellett araszoltam végig a folyosón, olyan gyenge voltam. De nekik már lefoglalt, „kihagyhatatlan” utazásuk volt – hirtelen jött, kedvező ajánlat, nem lehetett elszalasztani. Pihenni vágytak. A nagymama pedig megint kisegítette őket. Eszter szülei bezzeg mindig találtak valami kifogást: hol betegek voltak, hol elfoglaltak, végül pedig külföldre költöztek, jó messzire. Tőlük sosem lehetett segítséget várni. De az önző én vagyok.
Ekkor megszólalt a telefonja. Júlia vett egy mély levegőt, majd fogadta a hívást.
– Nem gondolod meg magad? – kezdte Márk mindenféle bevezetés nélkül. – Anya, tényleg nagy szükségünk lenne rá!
– Nem – felelte halkan, mégis rendíthetetlenül. – Már elmondtam, mit gondolok. A döntésem végleges.
A hangja nyugodtnak tűnt, pedig belül remegett. Egy hajszál választotta el attól, hogy sírva fakadjon a bántottságtól. De a vonal másik végén már bontották a hívást.
– Így maradtunk – mesélte később Júlia szomorúan Kingának. – Két hónapja nem beszélünk. Ő sem keres, én sem. Hogy juthattunk idáig? Én nem fogok könyörögni, de ő a fiam… Csak kellene lennie benne valami érzésnek az anyja iránt.
Kinga rosszallóan legyintett.
– Ugyan már! Mit vársz? Felnőttek, élik a maguk életét. Az anyára addig van szükség, amíg hasznát látják. Aztán egyszer csak teher lesz. Ráadásul még az is lehet, hogy hamarosan neked lesz szükséged segítségre.
– Nem tudok ebbe belenyugodni – rázta meg a fejét Júlia. – Nem érdemeltem ezt.
Amikor nyugdíjba ment, végre megvalósította régi tervét: vett egy kiskutyát. A séták lassan a napjai legszebb részévé váltak. Nem sokkal később egy kerékpárt is beszerzett, és hosszú tekerésekre indult a környéken. Mozgalmas, tartalmas életet élt, tele apró örömökkel, így az unalomnak nyoma sem volt. Mégis, időről időre eszébe jutott Márk és a gyerekek. Sőt, Eszter is. Hiszen vele sosem volt konfliktusa, mindig tisztelettudó volt.
– Ez így nincs rendben – mondogatta Eszter a férjének újra és újra. – Az édesanyád az édesanyád. Miért támadtad le ennyire? Ha nem akar tovább dolgozni, ahhoz joga van. És az az autó sem élet-halál kérdés. Eljár még a régi is, nem sürgős lecserélni.
– Neked nem fontos – felelte Márk halkan, háttal állva, karba tett kézzel. – Nekem viszont igen. Nem érted.
Az ablakon bámult kifelé, és maga sem volt büszke a helyzetre.
– Olyan vagy, mint egy sértődött gyerek! Mintha anyád tartozna neked valamivel!
– Eszter, kérlek, ne kezd megint… Így is elég rossz – csattant fel, majd kiviharzott a szobából.
– Hát ez hihetetlen… – sóhajtott a nő, és nekilátott a vacsorának. Közben a gondolatai Júlia körül forogtak. Szégyellte, hogy a férje így viselkedik. Hiszen az anyósuk mindig mellettük állt, soha nem ártott nekik, csak segített. Márk mégis makacsul duzzogott.
– Júlia, kérem, bocsásson meg nekünk! – mondta Eszter őszinte indulattal, amikor végre személyesen is eljött hozzá. – Tudja, milyen lobbanékony Márk. Elhamarkodott dolgokat mond, aztán emészti magát, de kibékülni nem tud. Látom rajta, mennyire szenved.
Ahogy beszélt, közben alaposabban szemügyre vette az anyósát. A nyugdíjas évek mintha megfiatalították volna. Hetvenkét éves volt, mégis alig nézett ki többnek hatvannál. Az arca üde, a tekintete élénk. Eszter elismerően gondolt rá.
A gyerekekkel érkezett, előre nem szólva Márknak. A férje épp állásinterjún volt, új munka után járt.
– Olyan jó, hogy eljöttetek, drágám – ölelte át Júlia meghatottan a menyét, miközben a gyerekek vidáman szaladtak be a lakásba.