Az új kolléganőt, Esztert, Júlia lassan, türelmesen vezette be a munka rejtelmeibe. Nem zúdított rá mindent egyszerre: apránként avatta be a fogásokba, megmutatta azokat a nüanszokat, amelyeket csak hosszú évek alatt lehet elsajátítani. Úgy érezte, tartozik ennyivel a szakmának – és talán saját magának is.
A nyugdíj kérdését nemcsak a munkahelyén hozta szóba. A fiával, Márkkal is többször beszélt róla az elmúlt hónapokban. Csakhogy a férfi rendszerint elengedte a füle mellett. Sokkal szívesebben mesélt a saját dolgairól: a munkájáról, a feleségéről, a gyerekekről. Hallgatni viszont kevésbé szeretett. Az udvariasság alapjait ugyan megkapta otthonról, ez kétségtelen volt, de Júlia mindig érezte rajta a türelmetlenséget: alig várta, hogy a másik befejezze a mondatát, és újra magáról beszélhessen.
Gyakran elgondolkodott rajta, vajon nem ő maga nevelte-e ilyenné. Amikor Márk még iskolás volt, rendszeresen maga mellé ültette a kanapéra, és részletesen kifaggatta: mi történt aznap, felelt-e valaki, kapott-e jegyet, mi bántja. Aztán együtt készültek a másnapra, átvették a leckét, felmondták a verseket. Évek alatt rögzült a szereposztás: a fiú beszél, az anya figyel.
– Egy hónap, és hivatalosan is nyugdíjas leszek. Több időm jut majd sétálni… – kezdte egy délután, amikor Márk ismét meglátogatta.
A férfi mellette ült a kanapén, fél szemmel a telefonját böngészte. A mondat hallatán felkapta a fejét.
– Egy hónap? – kérdezett vissza döbbenten, és még fel is egyenesedett. – Te tényleg beadod a papírokat?
– Márk, ezt már legalább százszor elmondtam neked! – csattant fel Júlia. – Mintha most hallanád először.
– Anya, figyelj… – tette le a készüléket hirtelen. – Most nem lenne szabad abbahagynod a munkát. Várj még egy kicsit. Autót szeretnénk cserélni. A mostani már öregszik, jobb lenne eladni, mielőtt teljesen leesik az ára. Arra gondoltam, segíthetnél. Felvehetnél egy hitelt a nevünkre.
– Tessék? Miért pont én? – nézett rá hitetlenkedve. – Jó fizetésed van, Eszter is dolgozik. Intézzétek el ti a kölcsönt.
– Elfelejtetted, hogy a jövedelmünk nagy része nem hivatalos? – vágott vissza ingerülten. – Papíron alig keresünk valamit. Nálam tízezer forint, Eszternél hét. Ennyivel melyik bank adna komoly hitelt? Egy autó nem két fillér. Most nem alkalmas az időzítés.
– Dehogynem alkalmas! – felelte Júlia határozottan. – Már bejelentettem a döntésemet, fel is vették az utódomat. Hivatalosan az utolsó heteimet töltöm bent. Nem fogom visszacsinálni.
– Szóval így állunk? – csattant fel Márk. – Önző vagy, anya! Cserbenhagytál minket. Számítottunk rád!
Fel-alá járkált a szobában, hadonászva magyarázott. Egy óvatlan mozdulattal meglökte az asztalon álló üvegvázát. Az utolsó pillanatban elkapta, de túl nagy erővel tette vissza. A kristály megrepedt, finom repedésháló futott végig rajta, majd lassan, szinte nesztelenül két nagy darabra, aztán apró szilánkokra hullott szét.
Júlia döbbenten bámulta a törmeléket. A fia szó nélkül kiviharzott az előszobába, magára kapta a dzsekijét, belebújt a cipőjébe, és az ajtót hangosan bevágva távozott.
Az asszony ott maradt, tátott szájjal. Tudta, hogy Márk hirtelen természetű, de vele még soha nem beszélt ilyen kegyetlenül. A sértettség égette a mellkasát.
„Én lennék az önző?” – zakatolt benne a gondolat, miközben óvatosan dobozba söpörte a cserepeket. Egy éles darab felsértette az ujját. Felszisszent, és a konyhába sietett fertőtlenítőért. Nehézkesen, egy kézzel bontotta ki a vattát, lekezelte a sebet, majd bekötözte.
Amikor visszatért a nappaliba, újra a szilánkok fölé hajolt. A lelke forrt az indulatoktól.
– Önző… persze – mormolta keserűen. – Hiszen csak odaajándékoztam neki az örökölt lakásomat az esküvőjük előtt. Azt, amelyik a nagynénémtől maradt rám. Még fel is újítottam a saját pénzemen, hogy ne albérletek között hányódjanak. Odaadtam nekik, éljenek benne boldogan. Pedig kiadhattam volna, és gondtalanul élhetnék belőle… És most én vagyok az önző.