– Anya, ezt most komolyan mondod?! – torpant meg döbbenten Márk.
– Mit mondok komolyan? – nézett rá értetlenül Júlia.
– Azt hittem, számíthatunk rád! Úgy terveztük, hogy segítesz majd, erre cserbenhagysz minket!
– Én? Hogyhogy cserbenhagylak? – Júliát úgy érte a vád, mintha arcul csapták volna. A felháborodástól könny szökött a szemébe.
A vita pillanatok alatt elmérgesedett. Márk dühösen kiviharzott a lakásból, az ajtót is úgy csapta be maga mögött, hogy beleremegett a fal. Eszébe sem jutott, hogy az anyja sírva maradt utána a konyhában. Mintha hidegen hagyná az egész.
– Hogy történhet ilyesmi? Az ember éli az életét, és nem is sejti, hogy egyszer a saját gyereke fordul ellene. Hiszen a családomról van szó! – panaszkodott Júlia másnap Kingának, miközben remegő hangon mesélte el a történteket.
Kinga leverten vette le vastag keretes szemüvegét, és lassan megrázta a fejét. Önkéntelenül a saját, már felnőtt gyerekeire gondolt. Mi van, ha nála is egyszer hasonló jelenet játszódik le? Kívülről minden békésnek és rendezettnek tűnik, de ki tudja, mi lapul a felszín alatt? Lehet, hogy a kedvesség mögött csak elvárás és számítás rejtőzik.
– Tudod, mit szoktak mondani – szólalt meg töprengve. – Amíg simogatod a macskát a szőrén, dorombol. De ha visszafelé húzod a kezed, rögtön karmolni kezd.
– De hát mit tettem, ami ennyire elfogadhatatlan? – csóválta a fejét Júlia. – Márk pontosan tudta, hogy hamarosan nyugdíjba megyek!
Valójában Júlia már egy esztendeje készült erre a fordulópontra. Számolgatta a lehetőségeit, terveket szőtt, mérlegelt. A nyugdíjkorhatárt évekkel korábban elérte, mégis tovább dolgozott. Az egészségére mindig odafigyelt, így fizikailag bírta volna még a munkát, de elfáradt. Nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Márk régóta önálló életet élt, külön lakásban, ugyanabban a városban, a feleségével és két kamasz gyermekével.
– Ha végre nyugdíjas leszek, veszek egy kutyát – álmodozott gyakran Kingának. – Most nincs értelme, hiszen egész nap dolgozom. Szegény állat csak egyedül üldögélne, unatkozna, talán még vonyítana is, a szomszédok meg panaszkodnának. Emlékszel, a nyolcadikon, alattam laktak azok, akiknek huskyjuk volt? Reggelente mind elmentek, a kutya pedig magára maradt, és órákon át üvöltött. Olyan hangja volt, hogy az ember beleőrült. Szerencse, hogy én is elindultam dolgozni, de a többiek mit élhettek át, azt nem tudom. Néha csattanásokat hallottunk, kaparást, mintha nekiesett volna az ajtónak. Szegény pára teljesen kikészült a magánytól…
– Nem való kutya annak, aki nem tud vele foglalkozni – húzta össze a száját Kinga. – Nálunk a másodikon egy nő spicce egész nap csahol. Ötemeletes a ház, lift sincs, aki felgyalogol a lépcsőn, végig azt hallgatja. Már többen szóltak neki, de semmi változás.
– Éppen ezért várok – folytatta lelkesen Júlia. – Majd ha nem dolgozom, lesz időm sétáltatni. Sőt, kerékpárt is szeretnék venni. Annyit hallani róla, mennyire jót tesz a mozgás! Télen pedig síelni mennék. Gondolkodom rajta, hogy beiratkozom egy nyújtóórára is. A mi korunkban különösen fontos a rendszeres sport.
– Na, ezt azért túlzásnak érzem! Nyújtás, balett meg minden? – nevetett fel Kinga.
– Miért lenne túlzás? – sértődött meg egy pillanatra Júlia. – A menyem, Eszter, balettstúdióba jár. Gyerekkori álma volt, most végre megvalósítja. Ha az ember fizet, ma már bármit tanulhat. És képzeld, a csoportjában sok idősebb hölgy is van, sőt, egészen idős résztvevők is. Klasszikus balettet gyakorolnak. Nem kéne kinevetni. A nyugdíjasok is emberek!
– Jól van, ne haragudj! – törölgette a szemét Kinga a nevetéstől. – Csak elképzeltem Ildikót, a szomszédomat a balettrúdnál.
– Ildikó inkább az esztergapad mellett mutatna jól! – vágott vissza nevetve Júlia, és a sértettsége tovatűnt.
Régóta dédelgette már a visszavonulás gondolatát, mégis sokáig habozott. Végül összeszedte a bátorságát. Közölte a döntését a vezetőséggel, akik hamar találtak a helyére egy fiatal lányt, és ezzel egy új életszakasz küszöbére lépett.