Egy darabig csak nézett rám, mintha nem értené, mit lát.
– Mi ez a komolyság? Ennyire kifáradtál az úton? – kérdezte végül.
Egyenesen a szemébe néztem.
– Gábor, külön kell folytatnunk.
A levegő besűrűsödött közöttünk. Pislogott párat, aztán félmosoly jelent meg az arcán, várva, hogy mindjárt nevetek, és az egészet tréfára fordítom.
– Tessék? Hova külön? Nyaralni?
– Nem. Végleg. Nem akarok tovább veled élni.
Az arca megfeszült.
– Nóra, elment az eszed? – csattant fel. – Mindenünk megvan. Lakás, nyaraló, autó. Nem iszom, nem csalom meg a feleségem. Mégis mi hiányzik?
– Én – feleltem halkan. – Saját magam hiányzom. Számodra olyan vagyok, mint egy háztartási gép. Amíg működik, észre sem veszed. Ha elromlik, belerúgsz vagy hívsz egy szerelőt. Három napig nem voltam itthon, Gábor. Három teljes napig. És te csak azt vetted észre, hogy tele a szemetes.
Felugrott, járkálni kezdett a szobában.
– Azt hittem, anyádnál vagy! Vagy valamelyik barátnődnél! Mit kellett volna csinálnom, körözési plakátot kiragasztani?
– Nem. Csak észrevenni, hogy nem vagyok ott.
Nem emeltem fel a hangom. Nem soroltam fel húsz év minden sérelmét. Csak ültem, kortyoltam a teát. Ő egyre hevesebben magyarázott: önzéssel vádolt, hálátlansággal, felsorolta, mennyit költött a lakás felújítására.
És minél hangosabb lett, bennem annál nagyobb csend lett. Egy idegen férfit láttam magam előtt, akivel véletlenül egy fülkébe osztott be az élet. A szerelvény lassított. Az én megállóm következett. Ideje leszállni.
Eltelt egy hónap.
Most abban az egyszobás lakásban élek, amit a nagymamámtól örököltem. Évekig kiadtuk, a bérleti díj ment a közös kasszába – Gábor autójára, a hobbijaira. Most először az enyém igazán.
A tapéta kopott, a padló minden lépésnél felsóhajt. Mégis az én kávém illata tölti be a reggeleket, és fahéjas csigát sütök, amikor kedvem tartja. Vettem egy rikító sárga plédet, és beiratkoztam egy kerámiatanfolyamra. Girbegurba cserepeket formázok – azt, amire tíz éve csak vágyakozni mertem.
Gábor eleinte fenyegetőzött: bíróság, elszámolás, követelések. Aztán jött a panaszkodás – ingadozó vérnyomás, vasalatlan ingek. Mostanában csak felhív, hallgat pár másodpercig, vagy az iratok felől érdeklődik.
Udvariasan válaszolok, röviden. A válást ügyvéd intézi. Kiderült, hogy ha az érzelmeket félreteszi az ember, és csak a paragrafusokat nézi, minden egyszerűbb.
Tegnap este a balkonon ültem, plédbe burkolózva, és a hulló havat figyeltem. Volt bennem némi szorongás az ismeretlen jövő miatt. Mégsem éreztem magam magányosnak.
Mert az életem legfontosabb szereplője – én magam – végre hazatalált.
A szemetet pedig most már én viszem le. És tudják mit? Sokkal könnyebb egy zsákot lecipelni a lépcsőn, mint egy olyan kapcsolatot, amelyben az ember láthatatlanná válik.