– Holnap dolgoznom kell, nem akarom összekoszolni a cipőmet.
Megdermedtem. Nem csattant semmi, nem dőlt össze látványosan a világ – mégis éreztem, hogy bennem eltörik valami. Csendesen, szinte hangtalanul.
Azt sem kérdezte meg, merre jártam, mi történt velem. Nem érdekelte. Nem hiányoztam neki – legfeljebb kényelmetlenséget jelentettem a távollétemmel, mert közben megtelt a kuka.
– A szemetet? – kérdeztem vissza. A saját hangom idegenül csengett, mélyebb volt, mint szokott. – Azt várod, hogy most azonnal, az út porával a kabátomon, levigyem?
Gábor vállat vont, már fordult is vissza a televízió fénye felé.
– Ugyan már, mi ebben a nagy dolog? Még rajtad a kabát.
Eltűnt a nappaliban. Én ott maradtam az előszobában, beszívva az állott pizzaszelet szagát és a csalódás keserű levegőjét.
Lenéztem a kezemre. Mindig azt hittem, az ilyen pillanatokban az ember sír vagy csörömpölni kezd. Tányérok repülnek, ajtók csapódnak. De bennem nem volt sem könny, sem indulat. Csak egy éles, hideg felismerés.
Olyasmi, mint amikor kimondanak egy diagnózist. Abban a másodpercben megszűnik a remény a csodára, és helyette számolni kezdesz: hogyan tovább.
Láttam magunkat tíz év múlva. Hatvanhárom éves vagyok, ugyanígy állok az ajtóban egy szemeteszsákkal. Gábor a kanapén ül, a képernyő fénye villog az arcán. Nem beszélünk. Én egy kényelmesen elérhető gomb vagyok. Ő az, aki megnyomja. Két közös lakás és a megszokás tart össze bennünket, semmi más.
Lassan felakasztottam a kabátomat. Kibújtam a csizmából, és a konyhába mentem.
Odabent a szétszórtság uralkodott: morzsák az asztalon, félig üres bögrék beszáradt kávéfoltokkal, szószpacák a pulton. Az egykor gondosan rendben tartott konyhám inkább emlékeztetett egy pályaudvari büfére. A cetlim a földön hevert – valószínűleg lesodorta, és még csak fel sem vette.
– Nóra! – kiáltott ki Gábor a szobából. – Feltetted a vizet? Nekem is csinálj egy teát, de ne legyen erős!
Megengedtem a csapot, a víz zubogva töltötte meg a kannát. Egy mozdulattal bekapcsoltam. Amíg a forraló zúgott, végleg eldöntöttem mindent.
Sokan évekig maradnak. A pénz miatt. A „mit szólnak majd” miatt. Attól félve, hogy egyedül maradnak. Én is ismertem ezeket a gondolatokat. Nem keresek vagyonokat, a majdani nyugdíjam sem lesz fényes. De elég lesz egy szelet köményes kenyérre. Egy színházjegyre. És a csendre, ami nem nyomaszt, hanem megtart.
A „tökéletes házasság” ára pedig én vagyok.
A víz felforrt. Csak egy csészébe öntöttem. A kedvencembe, a kék virágosba. Beledobtam egy ág mentát. A bögrét a kezembe véve bementem a nappaliba.
Gábor meg sem mozdult.
– És az enyém? – vetette oda a híradót bámulva.
Leültem a fotelbe. Belekortyoltam. A forró ital lassan szétáradt bennem, mintha belülről erősítene.
– Gábor, kapcsold ki a tévét – mondtam halkan.
– Várj, most jön a lényeg…
– Kérlek. Kapcsold ki.
Valami lehetett a hangomban, mert szó nélkül megnyomta a gombot. A képernyő elsötétült. Ő pedig meglepetten fordult felém, mintha most látna először igazán.