A sötétben fekve arra jutottam, ha azon az éjszakán bármi komoly történne velem, ő legfeljebb másnap reggel venné észre. És akkor sem miattam zaklatná fel magát, hanem mert nem lenne, aki kávét főzzön vagy reggelit tegyen elé.
Menekülés a csendbe
Három nap kellett, mire újra talpra tudtam állni. A gyengeség még bennem maradt, de a gondolataim kitisztultak. Péntek délelőtt, amíg Gábor bent volt az irodában, hirtelen világossá vált: próbára kell tennem mindazt, ami kettőnkből megmaradt. Nem is őt akartam vizsgáztatni, hanem a kapcsolatunk maradékát.
Elővettem az utazótáskámat. Beledobtam néhány váltás ruhát, egy meleg pulóvert. Foglaltam egy szobát egy kis panzióban a fenyvesek között – vonattal alig egy óra, és az ember mintha egy másik világba érkezne.
A konyhaasztalon hagytam üzenetet, közvetlenül a kedvenc edényalátétjén, hogy biztosan észrevegye. Kézzel írtam, hogy személyesebb legyen.
„Elutaztam. Szükségem van egy kis egyedüllétre. Vasárnap este jövök.”
Ennyi. Bezártam az ajtót a saját kulcsommal, és kiléptem az utcára. Úgy éreztem magam, mint egy diák, aki megszökik egy dolgozat elől – egyszerre bűntudatosan és felszabadultan.
A két nap a fák között lassan csordogált. Hó fedte ösvényeken sétáltam, néztem a tó partján a kacsákat, hosszúkat aludtam. De valójában csak egy dolgot tettem: vártam.
Arra vártam, hogy a telefonom végre megszólaljon.
„Nóra, hol vagy? Mi történt?”
„Hazaértem, és nem talállak. Aggódom.”
A készülék azonban néma maradt. Péntek este csak a közüzemi díj terheléséről kaptam értesítést. Szombat reggel egy ruhabolt küldött reklámot. A férjemtől semmi.
Félóránként ellenőriztem a térerőt. Újraindítottam a telefont, hátha technikai hiba. A jel tökéletes volt. Nem a hálózattal volt baj – egyszerűen én nem hiányoztam senkinek.
Hazatérés
Vasárnap este, hét körül értem vissza. A lakás ablakai világítottak. Az a meleg fény, amelyet régen hazahívó jelnek éreztem, most nem jelentett semmit.
Útközben magyarázatokat gyártottam. Talán megsértődött. Talán büszkeségből nem keresett.
A kulcs hangosan kattant a zárban.
Az előszobában pizza és valami csípős szósz szaga terjengett. A földön üres dobozok hevertek. A nappaliból a tévé monoton zúgása hallatszott, valamilyen műsor ment.
Levettem a kabátomat, a csizmám koppant a polcon.
– Gábor? – szóltam be halkan.
Kijött a szobából, kezében a távirányítóval, otthoni pólóban. Nyugodtnak tűnt. Jóllakottnak. Kényelmesen ellazultnak. Rám nézett, aztán a táskára. A tekintetében sem megkönnyebbülés, sem öröm nem csillant – inkább enyhe bosszúság, mintha csak félbeszakítottam volna.
– Ja, hogy megjöttél – mondta tárgyilagosan. – Jó, hogy itthon vagy. Tele van a szemetes, már nem fér bele semmi, a dobozokat is a folyosón hagytam. Lenne szíves levinni?