– Már megint ezt a köményes kenyeret hoztad? – Gábor fintorogva tolta a szeletet a tányér szélére. – Mondtam, hogy a sima fehéret szeretem.
Fel sem nézett közben. A hüvelykujja automatikusan görgette a telefon kijelzőjét, a villája pedig rutinos mozdulatokkal szurkálta a sültet. A krómozott felületektől csillogó, makulátlan konyhában csak az óra egyhangú kattogása és a rágás tompa zaja törte meg a csendet.
A férjem fejtetőjét néztem. A haja halántéknál ezüstösen őszült, gondosan vágva, drága fodrász munkája. Valaha büszke voltam erre a megjelenésre. Most inkább azt éreztem, hogy belül valami jeges üresség terjeszkedik bennem.
Huszonhárom éve vagyunk házasok. Gábor nem iszik, nem kiabál, minden hónapban pontosan utalja a pénzt a háztartásra, és évente kétszer elvisz egy gyógyüdülésre. A szomszédok szerint példás házasság a miénk. „Ritka szerencsétek van egymással” – mondogatják.
Azt azonban senki sem sejti, hogy nálunk a legélesebb hang maga a némaság.
Biztosan láttál már hasonló párokat. Egy fedél alatt élnek, egy takaró alatt alszanak, mégis láthatatlan fal választja el őket. Mesélnél valami apróságot – hogy a parkban milyen mókás mókust láttál, vagy olvastál egy érdekes cikket –, és válaszul csak egy közömbös „Aha” érkezik. Ebben az egy szóban benne van: „Ne zavarj.”
Aznap este nem magyarázkodtam a kenyér miatt. Szó nélkül leszedtem az asztalt, és erősebbre nyitottam a csapot, hogy a víz zúgása elnyelje a gondolataimat. Ötvenhárom éves vagyok, mégis gyakran érzem magam egy háztartási gépnek. Megbízható, praktikus szerkezet, „feleség” felirattal ellátva. Főz, mos, vasal, és nem akadékoskodik – kiváló darab.
Próbatétel
A múlt kedden fordult bennem valami végleg más irányba. Az a hónap csontig hatolóan nyirkos volt, szinte ellenséges. Amikor hazaértem a munkából, már dideregtem, estére pedig elöntött a gyengeség. Tudtam, hogy ledöntött valami. Legszívesebben mozdulatlanul feküdtem volna.
Két takaró alá bújtam. Nem gyógyszerre vágytam elsőként, hanem arra, hogy Gábor leüljön mellém. Hogy a homlokomra tegye a kezét, és megkérdezze: „Nóra, főzzek egy citromos teát?” Vagy legalább öt percig üljön ott a telefonja nélkül.
Pontban tízkor lépett be a hálószobába. Meglátta a takarókupacot, és a küszöbön megállt.
– Na, csak nem kidőltél? – kérdezte tárgyilagosan.
– Rosszul vagyok, Gábor – suttogtam. – Hoznál egy pohár vizet?
Kiment, majd visszatért egy pohárral és néhány tablettával. Az éjjeliszekrényre tette őket, ügyelve rá, hogy lehetőleg semmihez se érjen az ágyneműn. Aztán kimondta azt a mondatot, amely bennem végérvényesen kattanássá vált.
– Figyelj, ma inkább a nappaliban alszom a kanapén. Holnap fontos megbeszélésem lesz a vezérigazgatóval, nagy projektzárás. Nem kockáztathatom, hogy elkapjam tőled. Most nem hiányzik egy betegség.
Ezzel kiment, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót.
Első pillantásra ésszerű döntés volt. Felnőtt emberek vagyunk, vigyázni kell a családfenntartóra. Mégis, ahogy a sötétben feküdtem, valami bennem akkor kezdett el végérvényesen repedezni, és egy kérdés motoszkált bennem, amelyre még nem tudtam a választ.