– Ezt… direkt csinálták? – lehelte alig hallhatóan. – Az egész csak egy megrendezett jelenet volt?
– Szó sincs róla – feleltem higgadtan. – Kávét kértél, és kaptál. Ennyi történt.
– De megmondhattad volna! – csattant fel hirtelen. – Jogom lett volna tudni!
Felkapta a táskáját, és úgy rontott ki a lakásból, mintha menekülne. Benedek azonnal utána sietett. A lépcsőházból még felhallatszott néhány indulatos mondatfoszlány, aztán csend telepedett mindenre.
Kisvártatva a fiam visszajött, és fáradtan rogyott le a kanapéra.
– Anya… sejtettem, hogy nem egyszerű eset – mondta halkan.
– A „nem egyszerű” elég enyhe kifejezés – jegyeztem meg száraz mosollyal. – Hogy is hívják?
– Lilla.
Rövid hallgatás után megszólaltam:
– Hívd fel. Mondd meg neki, hogy hajlandó vagyok leülni vele beszélgetni. Egy második esély még senkinek sem ártott. És mondd csak… a terhességről tudsz?
Benedek arca elsápadt.
– Miféle terhesség? Erről egy szót sem szólt…
Néhány nappal később együtt álltak az ajtóban. Lilla teljesen másképp festett: műszempilla nélkül, lapos cipőben, egyszerű pulóverben és farmerben. Így sokkal emberibbnek láttam.
– Jó napot… – kezdte zavartan. – Szeretnék bocsánatot kérni. Tényleg azt hittem, hogy ön…
– Engedjük el – vágtam közbe. – Inkább üljünk le teázni. Vagy inkább kávé?
– Kávét kérnék… tejjel. Köszönöm.
A beszélgetés döcögve haladt, nem találtuk a közös hangot. Hamarosan elköszönt.
Nem sokkal később a kapcsolatuk is véget ért. Benedek bevallotta, hogy szó sem volt várandósságról, és hogy túlságosan elsiette ezt az egész bemutatást.