Lustán keresztbe vetette a lábát, miközben a kávégéppel bíbelődtem.
– Hogy hívják? – dobta fel a kérdést könnyed hangon.
– Eszter.
– Eszter, mióta dolgozik itt?
– Már jó ideje – feleltem kitérően.
– És milyen ő? Beszámítható? – mosolyodott el leereszkedően. – Úgy hallottam, építőipari vállalkozása van. Gondolom, igazi vaslady.
– Tud kemény lenni – bólintottam. – Főleg, amikor a kimutatásokat nézi át.
A kávéfőző sisteregve életre kelt, majd sűrű, fekete sugárban töltötte meg a csészét.
– Jegyezze meg, Eszter – mondta, miközben átvette az italt –, hamarosan minden másként lesz itt. Én veszem át az irányítást. Benedeket biztosan ismeri. Az ő fia. Nos, ő lesz a férjem. Gyermeket várok tőle.
Olyan természetességgel közölte, mintha már megnyert volna egy csatát.
– Gratulálok – válaszoltam, enyhén összevont szemöldökkel.
– Jobb, ha hozzászokik – folytatta. – Szeretem a rendet. Sehol egy porszem. És az ital legyen forró, ne ilyen langyos valami.
Belekortyolt, majd fintorogva letette.
– Hol a tej?
– Nem mondta, hogy kér bele.
– Nekem ezt külön jeleznem kell? – csattant fel. – Melegítse meg. Hidegen nem iszom.
Szó nélkül teljesítettem a kívánságát. Amíg a csésze fölött sürögtem, éreztem magamon elégedetlen tekintetét.
– Lassan dolgozik – állapította meg hűvösen. – Mindig ilyen?
– Rendszerint gyorsabban megy – feleltem csendes alázattal.