– Egy eszpresszót kérek. Azonnal! – csattant fel már az ajtóból a lány, akinek ajka a túlérett cseresznye árnyalatában izzott, műszempillái pedig olyan hosszúra sikerültek, hogy szinte felszállhattak volna velük az égbe.
Épp az éves pénzügyi kimutatást böngésztem, amikor berobbant. Szó nélkül méregettem ezt a tollászkodó teremtést, aki csengetés nélkül, minden formaságot mellőzve viharzott be az előtérbe. Olyan tömény parfümfelhő lengte körül, hogy legszívesebben tárva-nyitva hagytam volna az összes ablakot.
– Mire vár? Álljon arrébb az útból! – utasított fennhangon.
Egy szó nélkül a konyhába kísértem.
– A ház úrnője mikor érkezik? – kérdezte türelmetlenül.
Már válaszoltam volna, de megelőzött:
– Ha nincs itt, kivárom. Beszélnem kell vele. Halaszthatatlan.
Ekkor esett le: szolgálónak nézett.
Gyorsan végigmértem magam az ő szemével. Kinyúlt póló, agyonhordott nadrág, amely több korszakot is túlélt, hajam hanyagul összefogva egy talált gumival, sminknek nyoma sem.
– Hamarosan megérkezik – feleltem nyugodtan. – A kávéját pedig mindjárt elkészítem.
Hogy miért nem tisztáztam rögtön a helyzetet? Magam sem tudom. Volt ebben a félreértésben valami csipetnyi izgalom, már-már játékos kihívás.
Kényelmesen elterpeszkedett a kanapén, nem a szélére huppant, hanem birtokba vette, karját lazán a háttámlára vetve, mintha mindig is oda tartozott volna – és láthatóan esze ágában sem volt sietni.