— Csőtörés, Gergő. Az történt, hogy nálam szakadt át valami. A türelmem.
— Tessék? — a mosoly még ott ült az arcán, de már bizonytalanul billegett, mint egy rosszul felragasztott matrica. — Éhes vagyok, Lilla. Meghívtál vacsorára, nem?
Lilla odalépett a fényes bevásárlótáskákhoz, amelyekben az üvegek halkan összekoccantak.
— Az édesanyád hűtője tele van pakolva, ugye? Prémium minőség, minden, ami szem-szájnak ingere. Szép teljesítmény. Az év fia díjat kiérdemelted. Akkor menj is hozzá. Kenjen neked kaviáros szendvicset. Süssön lazacot. Nálam a jótékonysági konyha bezárt. Végleg.
— Most… most tényleg elküldesz? — a zoknis lába bizonytalanul landolt a poros lábtörlőn. A szeme elkerekedett. — Egy vacsora miatt? Ez komolyan ennyire fontos? Kenyérrel dobálózol egy férfi fejéhez? Nem hittem volna, hogy ilyen kicsinyes vagy.
— A kicsinyesség, Gergő, az, amikor egy életerős férfi hónapokig egy nőnél vacsorázik, aki kevesebbet keres nála, közben pedig minden forintot sajnál rá, hogy máshol luxuscikkeket halmozzon fel. Ez nem aprólékosság. Ez pofátlanság.
— A beteg anyámnak viszem! — csattant fel, és a mély hangja kínosan elcsúszott.
— Akkor menj hozzá! — Lilla hangja szokatlanul élesen hasított a levegőbe. — Üljetek le együtt, egyetek omega–3-at, foszfort, bármit! Hátha a lelkiismeret is kinő egyszer!
Kitárta a bejárati ajtót. A lépcsőházból hideg huzat csapott be, végigsöpörve a folyosón.
— Fogd a csomagjaidat, és tűnj el.
Gergő arca előbb lángvörös lett, aztán sápadt, végül foltokban játszott rajta a vér. Lassan felfogta, hogy itt ma nem lesz vacsora. A gőzölgő fasírtok, a meleg konyha, a kényelmes szék — mind elérhetetlenné váltak.
Kapkodva bújt a kabátjába, belegabalyodva az ujjakba. Felmarkolta a szatyrokat; az üvegek élesen csörrentek.
— Bolond vagy! — vetette oda a küszöbről. — Hisztis! Vénlány! Azt hiszed, bárkinek kellesz a kotlettjeiddel? Szánalomból jártam ide!
— Futás, Márk bátyám — jegyezte meg Lilla hűvös félmosollyal, egy régi történet jutott eszébe. — Még megmelegszik a kaviár.
Az ajtó nagyot csattant Gergő orra előtt. A zár kétszer kattant, aztán a lánc is a helyére csúszott. Lilla még meg is rángatta a kilincset, hogy biztos legyen benne: vége.
Csend ereszkedett a lakásra.
Nekidőlt az ajtónak, lehunyta a szemét. A szíve a torkában dobogott, a keze enyhén remegett.
„Ennyi volt” — futott át rajta. „Megint egyedül.”
Lassan visszasétált a konyhába. A saját bevásárlását elpakolta: a krumpli a mosogató alatti rekeszbe került, a tej a hűtőbe.
A tűzhelyen a paradicsomos szószban puhára főtt fasírtok illatoztak, békésen rotyogva.
Elővett egy tányért. Hármat szedett magának, jócskán meglocsolta szósszal. Vágott egy szelet barna kenyeret. A szekrényből előhúzta a „megfázás esetére” tartogatott házi áfonyalikőrt — nem nyugtatót.
— A tisztánlátásra — mondta a csendnek.
Lehajtotta az italt, majd beleharapott a fasírtba.
Mennyei volt. És ami a legjobb: senki nem csámcsogott mellette, senki nem fejtegetett világpolitikai összeesküvéseket teli szájjal, és senki nem méregette a tányérján lévő falatokat számító pillantással.
A telefonja megrezzent a zsebében. Üzenet érkezett Gergőtől.
„Lilla, túlreagáltad. Meg tudok bocsátani ezért a jelenetért. Beszéljük meg nyugodtan. A buszmegállóban állok, fázom.”
Lilla felhorkant. Törölte az SMS-t, majd a számot gondolkodás nélkül letiltotta.
— Hűlj csak ki — mormolta, miközben a kenyér belével kitörölte a tányért.
Előtte állt egy hosszú, békés este. Másnap nem kellett dolgoznia. A lábasban még bőven maradt fasírt, legalább három napra elegendő. A megspórolt pénzből pedig végre magára költhet. Mondjuk egy krémes süteményre. Vagy egy új, puha papucsra.