A fényes zacskó oldala áttetszőn feszült, és Lilla tisztán kivette rajta keresztül a vastag, sötét színű füstölt kolbász rudat, egy jellegzetes zöld fedelű kaviáros üveget, meg egy elegáns doboz bonbont, amilyet ő legfeljebb ünnepeken nézegetett a kirakatban.
— Nahát, Lillácska! — Gergő észrevette őt, és egy pillanatra mintha kizökkent volna, de máris felvette azt a jól begyakorolt, lehengerlő mosolyt. — Épp a mamához tartok. Gondoltam, viszek neki ezt-azt. Szegénynek már nem sok öröme maradt, legalább egyen valami finomat.
Lilla ösztönösen lenézett a saját szatyraira. Földes krumpli kandikált ki belőlük, a hagyma száraz héja potyogott a járdára, a tej pedig az akciós, piros címkés fajta volt. Aztán újra Gergő csomagjaira pillantott, amelyek inkább egy ünnepi lakoma alapanyagaira emlékeztettek, mint hétköznapi bevásárlásra.
— Szép kis ajándékcsomag — jegyezte meg rekedten. — Lazac is van? Meg kaviár?
— Persze — igazította meg a füleket, amelyek mélyen bevágtak a kezébe. Az arca kipirult az erőlködéstől. — Az orvos mondta, hogy kell a foszfor, meg a vitamin. A szárazkolbászt meg imádja, vékonyra szelve, komótosan elmajszolni. Tudod, én az anyámra nem sajnálom a pénzt. Ha kell, inkább koplalok, de neki megveszem.
„Koplalni fog” — visszhangzott Lilla fejében. — „Az én konyhámban.”
— Figyelj csak, Lilla — húzta össze magát Gergő a metsző szélben. — Ha már így összefutottunk… Te is hazafelé mész, ugye? Beugranék hozzád egy percre. Letenném ezeket a csomagokat a folyosón, ne kelljen cipelni. Gyorsan vacsorázunk valamit, egész nap talpon voltam, majd’ éhen halok. Utána hívok egy taxit, és elviszem mindezt anyához. Leszakad a karom, komolyan.
Olyan természetességgel mondta, mintha a világ legmagától értetődőbb dolga lenne. A lakását raktárnak, őt pedig kifőzdének szánta, hogy a drága falatok sértetlenül megérkezzenek máshová.
— Gyere — felelte Lilla kurtán.
A liftben összezárva azonnal betöltötte a teret a füstölt hús és a prémium hal nehéz illata. Sűrű, ünnepi aromája volt, ami szinte kiszorította a levegőt. Gergő szorosan ölelte magához a zacskókat, mintha élőlények lennének.
— Hát, Lilla, elszálltak az árak! — kezdte a jól ismert panaszkodást, miközben a felvonó komótosan kúszott az ötödikre. — El sem hinnéd, mennyit hagytam ott. Az előleg fele ráment! De hát az anyám, az szent dolog…
— Szent — ismételte halkan Lilla.
Az ajtó kinyílt. Lilla kinyitotta a lakást, de Gergő már előtte betolakodott az előszobába. Megkönnyebbült sóhajjal tette le a „kincseket” a cipősszekrény mellé.
— Végre! Teljesen elgémberedett a kezem. — Már a kabátját húzta le, hangjában a meghitt vacsora ígérete csengett. — Mi lesz a menü, Lillácska? Olyan, mintha fasírt illata lenne… vagy húsgombóc? Most egy egész ökröt meg tudnék enni!
Lilla lassan a komódra helyezte a saját, szerény bevásárlását. Levette a sapkáját, és belenézett a tükörbe. Egy fáradt nő nézett vissza rá, a szeme sarkában finom ráncokkal, egyszerű kabátban. Mögötte pedig egy elégedett, jóllakott életű férfi állt, aki „csak gyorsan enni jött”.
És akkor kristálytisztán látta a jelenetet: Gergő leül az asztalához, megeszi a tegnap este gyúrt húsgombócokat, amelyeket ő a sorozat helyett készített el. Megissza a teáját, beleszórja a cukrot. Közben az előszobában, alig egy méterre, ott sorakozik a lazac és a kaviár, amit abból a pénzből vett, amiből állítólag nem futja egy vekni kenyérre ebben a lakásban.
Ez már nem csupán fösvénység volt. Ez nyers tiszteletlenség. Hideg közöny, amit gondosan csomagolt be hangzatos mondatokba.
— Gergő — szólalt meg halkan.
— Tessék? — már félig lehúzott cipővel állt.
— Húzd vissza.
Megdermedt, egyik cipő a kezében, mint egy egyensúlyozó madár.
— Ezt most nem értem. Mi bajod van, Lilla? Történt valami? Csőtörés van?