— …szinte íztelen — fejezte be Gergő korábbi gondolatát egy vállrándítással. — Az embernek meg kell az erő. Egy férfi nem élhet salátán. Hús kell, rendes étel.
És ott volt az a bizonyos édesanya. Réka. Láthatatlanul, mégis állandóan jelen ült az asztaluknál, mint egy harmadik vendég. Gergő elbeszéléseiből egy törékeny egészségű, angyali természetű asszony képe rajzolódott ki, akinek folyamatos anyagi támogatásra van szüksége.
— Gergő — kezdte Lilla óvatosan, miközben a férfi újabb adagot mert magának —, ma megjött a villanyszámla. Elég borsos lett. A vízdíjjal együtt főleg.
A kanál egy pillanatra megállt a levegőben. Gergő arca komorrá vált, mintha személyes tragédia érte volna.
— Szörnyű, amit művelnek az emberrel — sóhajtott fel. — Anyánál ebben a hónapban kész katasztrófa minden. Az egyik gyógyszert már nem lehet kapni, helyette mást kellett venni, háromszoros áron. El tudod képzelni? Minden pénzem odaadtam neki. Nézd meg, még mindig a régi cipőmet hordom, már majdnem leválik a talpa.
Az asztal alatt megmozdította a lábát, demonstratívan. Lilla jól ismerte azt a cipőt: jó minőségű bőr, semmi baja, még két telet biztosan kibír.
— Csak arra gondoltam — halkította le a hangját, nehogy számonkérésnek tűnjön —, hogy talán beszállhatnánk közösen a költségekbe. Legalább az élelmiszerbe. Én sem valami aranybányán dolgozom, levéltári fizetésből élek.
Gergő letette az evőeszközt. Tekintetében sértettség villant, mintha mélyen megbántották volna.
— Lilla… nem számítottam erre. Mi nem az érzelmekről beszélgetünk? Tényleg a hétköznapi apróságok állnak közénk? Azt hittem, érzed, milyen nehéz időszakon megyek keresztül. Csak átmeneti gondok. Amint rendbe jön anyu egészsége, tenyeremen hordozlak majd. Még aranyat is szórok eléd, ha kell!
„Aranyat…” — futott át Lilla fején, miközben a terítőn éktelenkedő céklafoltot nézte. „Egy csomag tésztát is hozhatnál néha.”
Nem mondta ki. A női szánalom alattomos dolog. Az ember pontosan érzi, hogy kihasználják, mégis reménykedik: majd most változik, majd hamarosan minden más lesz. Hiszen kedves. Figyelmes. Csak most épp mostohák a körülmények.
A következő hét szigorú spórolással telt. Lilla taktikázni kezdett. Levesnek csirkefarhátat vett, a távoli diszkontban vadászta a „kettőt egy áráért” akciókat, és roskadozó szatyrokkal caplatott haza. Gergő közben megérkezett, jó étvággyal elfogyasztotta, amit elé tettek, megdicsérte a főztet, aztán elnyúlt a kanapén a tévé előtt. Éjszakára viszont mindig hazament, arra hivatkozva, hogy „anyu ideges lesz, ha nem veszem fel időben a telefont”.
A fordulópont pénteken jött el. Lillának kimerítő napja volt: a munkahelyén kapkodás, a főnöknő ingerült, odakint pedig egész nap jeges eső szemerkélt, ami tükörsima csapdává változtatta a járdát.
Mire hazaért, úgy érezte magát, mint egy málhás állat. Az egyik kezében krumpli és káposzta lapult — olcsó volt a piacon, de nehéz. A másikban hálóban hagyma és egy üveg tej. A háta sajgott, a korábban kezelt térde minden lépésnél élesen belenyilallt.
Ekkor egy taxi gördült a ház elé. Sárga autó, tetején világító jelzéssel. Az ajtó kinyílt, és Gergő kezdett kimászni belőle, némi nyögdécselés kíséretében.
Lilla megállt, hogy köszönjön, és kifújja magát. A hang azonban a torkán akadt.
Gergő egyedül volt — és mégsem. A hátsó ülésről két hatalmas, fényes, márkajelzéses papírszatyrot húzott elő. Olyan exkluzív delikáteszüzlet logója díszelgett rajtuk, ahová Lilla eddig csak kíváncsiságból lépett be, hogy megnézze az árakat, majd csendben megdöbbenjen.
A zacskók súlyosak lehettek, a fülük megfeszült. Felül, szinte hivalkodva, kilógott egy tekintélyes halfarok — nem valami olcsó tengeri halé, hanem nemesebb fajta, pisztráng vagy lazac lehetett. A látvány élesen kirajzolódott a szürke, jeges délutánban, és Lilla kezében hirtelen még nehezebbnek tűntek a saját, szerény bevásárlószatyrai.