Lilla lassú, kimért mozdulatokkal kavargatta a céklalevest, mintha nem egyszerű vasárnapi ebéd készülne a csirkealaplében, hanem valami titkos főzet, amely szerencsét és hűséget csalogat a házba. A konyhát betöltötte az a nehéz, fülledt meleg, amely télen a panellakások sajátja: a radiátorok úgy ontották a hőt, mintha a jégkorszak visszatérését akarnák ellensúlyozni, ablakot nyitni pedig esély sem volt, mert a huzat azonnal beleállt volna az ember derekába.
A falióra hat óra negyvenötöt mutatott. A hadműveleti várakozás ideje.
Lilla letette a fakanalat, és alaposan szemügyre vette az asztalt. Papírvékonyra szelt szalonna, benne rózsaszínes erezettel. Sűrű, illatos barna kenyér, az a tömör fajta, amelynek még súlya van. Egy tálkában tejföl. Friss zöldfűszer, amely mostanában annyiba került, hogy az embernek kedve támadt volna kaprot nevelni a muskátli helyén az ablakpárkányon. Minden készen állt a különleges vendég fogadására.
Különleges – és költséges – minden értelemben.
Gergő, őszbe hajló halántékkal, gondosan viselt sállal, amely inkább illett volna egy félreismert festőhöz, mint egy taxis diszpécserhez, három hónapja toppant be Lilla életébe. A megismerkedés sablonos volt: sorban állás a rendelőintézetben, a fizikoterápia ajtaja előtt. Lilla a térdét kezeltette, Gergő a vállát. A közös fájdalom gyorsabban kovácsol szövetséget, mint a közös nevetés.
Eleinte csak sétáltak. Gergő nagy lendülettel fejtegette a politikát, méltatlankodott a „telefonba költözött” fiatalokon, és rendszeresen megdicsérte, milyen egyenesen tartja magát Lilla. A sétákból teázások lettek. Az utóbbi hónapban pedig Gergő áttért a „teljes ellátásos” rendszerre: vacsoraidőben percre pontosan megjelent, akár egy svájci óramű.
A csengő élesen hasított a csendbe.
Lilla sóhajtott, eligazította az otthoni ruháját, és ajtót nyitott. A szíve már nem dobbant nagyot. Régebben igen. Most inkább egy láthatatlan mérleg kattogott benne, amely halkan számolta a kiadásokat.
— Bon soir, királynőm! — állt az ajtóban Gergő, kipirultan a hidegtől, utcai levegő és olcsó dohány szagával körülvéve. A kezei feltűnően üresek voltak. Se virág, se csokoládé, de még egy vekni kenyér sem.
— Szia, Gergő, gyere be — húzódott félre Lilla.
A férfi lerúgta a cipőjét (a szőnyeget megint ki kell majd mosni), felakasztotta a kabátját, és otthonosan a fürdő felé vette az irányt. Csobogó víz, élénk prüszkölés hallatszott.
— Lillácska! — szólt ki. — Tudnál adni egy száraz törölközőt? Ez itt nedves.
Lilla kivett a szekrényből egy tiszta, vastag frottírt, és letette a mosógép tetejére.
„Persze hogy nedves — futott át az agyán. — Tegnap is ezzel törölköztél, de visszatenni a szárítóra már túl bonyolult művelet.”
Amikor asztalhoz ültek, Gergő arca felragyogott. A leves látványa valósággal felébresztette benne a vadászt.
— Lilla, maga egy tündér — dorombolta, miközben a szalvétát a gallérjába tűrte. — Manapság, amikor minden tele van adalékanyaggal meg génkezelt vacakkal, igazi kincs egy ilyen háziasszony.
Mohón evett, gyorsan, elégedett cuppogással. Lilla némán figyelte, ahogy fogy a szalonna, vékonyodik a kenyér, és közben fejben számolt. A sertéshús ára tizenöt százalékkal nőtt. A csirkéé tízzel. Gergő pedig úgy falatozott, mintha egy apró, de rendkívül falánk élősködő lakna benne.
— Ízlik? — kérdezte Lilla, tenyerébe támasztva az arcát. A saját tányérjához hozzá sem nyúlt.
— Mennyei! — sóhajtott fel a férfi, és kenyérhéjjal törölte meg a száját. — Az édesanyám is főz, persze, de nála minden diétás, könnyű és visszafogott, mintha attól tartana, hogy az embernek még az étvágyát is szabályozni kellene.