Emese igyekezett higgadt hangon visszautasítani a férfit, ám Zoltán újra utána kapott. A lány azonban ezúttal gyorsabb volt: ügyesen kifordult a szorításból, és egy határozott mozdulattal kisiklott a tolakodó közeledés elől.
– Ki vagy rúgva! – ordította utána a cég tulajdonosa. – Más a helyedben még megtiszteltetésnek venné!
Az ajtó becsapódott mögötte, és Emese egyik pillanatról a másikra munka nélkül maradt. Zavarában és keserűségében azonnal Nórára gondolt, akivel már közel egy éve nem találkozott személyesen. Telefonon is ritkán beszéltek, mióta a barátnője egy nagyvállalatnál helyezkedett el, ahol állandó túlórák és végeláthatatlan feladatok várták.
Emese tárcsázta a jól ismert számot, ám a hívás sikertelen volt. A készülék ki volt kapcsolva. „Egy éjszaka a vonaton nem a világ” – határozta el. – „Meglepetésszerűen toppanok be hozzá.”
Másnap reggel, alig hogy leszállt a szerelvényről, egyenesen Nóra munkahelyére ment. Ott azonban lesújtó hírt kapott: barátnője autóbalesetet szenvedett, és kórházban fekszik.
A kórterembe nem engedték be, így Emese csak a csomagot adhatta le a recepción, majd tanácstalanul kilépett az épület elé.
– Kisasszony, ön Nórához jött? – szólította meg egy ismeretlen fiatalember. – A testvére vagyok.
Levente volt az, Nóra bátyja, akiről Emese már sokat hallott, de most látta először. A férfi elmesélte, hogy húga nemrég szerezte meg a jogosítványát, és alig három hónappal később az új autójával karambolozott.
Fél év telt el.
Emese a szobájában állt a tükör előtt, menyasszonyi ruhában. Ujjai finoman igazították a fátylat, miközben a szíve izgatottan dobogott. Néhány óra múlva Leventével kimondják a boldogító igent. A kórházi folyosón kezdődött minden: a közös aggodalom Nóráért lassan beszélgetésekké, majd találkozásokká alakult, és Emese hamar ráébredt, hogy a férfi mellett különös nyugalom tölti el. Úgy érezte, megtalálta azt, akit mindig is keresett.
A csengő váratlanul megszólalt. A menyasszony ajtót nyitott, és meglepetten látta a küszöbön Nórát.
– Hát te? Miért érkeztél ilyen korán? És hol van Levente? – kérdezte döbbenten.
– Minden rendben – legyintett Nóra. – Fél órán belül itt lesznek. De előbb szeretnék veled négyszemközt beszélni.
A szobába lépve Nóra elővett egy apró dobozt a táskájából. Amikor felnyitotta, egy pár régi, zafírköves fülbevaló csillant meg benne. Emese felismerte a családi ékszert.
– Mielőtt bármit mondanál – kezdte Nóra sietve –, tudnod kell, hogy annak idején a kollégiumban én vettem el tőled.
– Miért tetted? – suttogta Emese szinte könyörögve.
Nóra lehajtotta a fejét.
– Emlékszel, akkoriban Benedekkel jártam. Esztelenül szerelmes voltam belé. Ő viszont folyton pénzt kért tőlem a játékautomaták miatt. Hol a szüleimtől kunyeráltam, hol kölcsönkértem, csak hogy ne veszítsem el, és reméltem, egyszer majd észhez tér.