Az éjszaka hátralévő részében Emese újra és újra felriadt. Hol Márk szavai visszhangoztak a fejében, hol a fülbevalók eltűnése gyötörte. Többször is felkelt, kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és aprólékosan átvizsgálta minden zegzugát, abban a reményben, hogy előző nap egyszerűen csak elkerülték a figyelmét. Amikor végleg be kellett látnia, hogy az ékszerek nincsenek sehol, hirtelen éles bizonyosság hasított belé: Lilla vitte el őket.
Másnap ezt meg is osztotta Nórával, aki addig mit sem tudott a történtekről. A barátnője igyekezett lelket önteni belé.
– Ha ennyire fáj, megígérem, hogy a gyakorlat után veszek neked másikat – mondta biztatóan. – Amint lesz fizetésem, félreteszek, és kapsz új fülbevalót.
Emese azonban megrázta a fejét.
– Nem az értékük számít. A nagymamámtól maradt rám. Fogalmam sincs, mit mondok majd anyának.
Elhatározta, hogy az egyetemen megkeresi Lillát, és tisztázza a dolgot. A tanulmányi osztályon azonban közölték vele, hogy a lány időközben megszakította a tanulmányait. Ez a hír csak megerősítette Emese gyanúját. Felfoghatatlan volt számára, hogy valaki, akivel három éven át egy szobában lakott – még ha nem is voltak igazán közeli barátnők –, képes legyen ilyesmire. Ráadásul Lilla szó nélkül tűnt el az egyetemi életből, mintha sosem tartozott volna oda. Igaz, mindig is kiszámíthatatlan természet volt.
A diploma megszerzése után Emese egy magáncégnél helyezkedett el, míg Nóra másik városba költözött munkát vállalni. Lillát többé nem látta.
Az új munkahelyén a középkorú cégvezető, Zoltán, már az állásinterjún túláradó kedvességgel bánt vele, hosszan ecsetelve, mennyire előnyös nála dolgozni. Amint Emesét felvették, a figyelmesség egyre személyesebb színezetet öltött: csokrok érkeztek az irodába, vacsorameghívások követték egymást. Úgy tűnt, a jó módú férfi akár kényelmes otthont és biztos jövőt is kínálna.
Valami mégis visszatartotta a lányt. Udvariasan elhárította az éttermi meghívásokat és az ajándékokat; a virágokat elfogadta ugyan, de ennél többet nem engedett. Zoltán azonban napról napra rámenősebb lett.
Egy alkalommal behívatta az irodájába. Amikor Emese belépett, a férfi közelebb lépett, és vastag ujjai közé szorította a kezét. A szorítás fájdalmas volt. A kissé kopaszodó, önelégült arcot nézve Emese világosan érezte: semmi vonzalmat nem ébreszt benne ez a közeledés.
Felállt, és igyekezett kiszabadítani a kezét.
– Ennyire taszítalak? – kérdezte gúnyos félmosollyal Zoltán.
Emese szíve hevesen vert, miközben megpróbált higgadt maradni és kihátrálni a számára egyre kellemetlenebb helyzetből.