…Elég fellapoznia a híreket az interneten, és kiderül, történt-e vele valami.
Amíg az autója a szervizben volt, Nóra beült egy közeli kávézóba. Rendelt egy hosszúkávét, és a telefonján görgetni kezdte a friss híreket. Kereste Levente nevét, de sehol egy sor, sehol egy utalás. Úgy tűnt, az incidens nem szivárgott ki. Ő maga természetesen nem beszélt róla senkinek, és valószínűleg a ház lakói, sőt még a mentősök is diszkrétek maradtak. Vagy talán mégsem akkora híresség, hogy a hasnyálmirigye állapota címlapra kerüljön? – gondolta kissé csípősen. Ráadásul modortalan is volt. Ki mond ilyet egy nőnek, hogy nincs éppen a legjobb formájában?
Estére már halványult benne a történet, másnapra pedig szinte teljesen elengedte. Visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Munka – minél több fuvar, annál több pénz a hó végén. Márk – reggel iskola, délután érte menni, este közös vacsora, tanulás, egy ölelés lefekvés előtt, és néhány szó arról, mennyire szereti, mennyire büszke rá. Gyerekkorában neki senki nem mondta ezt ilyen természetességgel. Az édesanyja is minden estét igényelt: Eszter betegsége állandó feszültséget hozott a házba. Bár ki sem mozdult a lakásból, nehogy rosszullét törjön rá, az aggodalom így is ott vibrált a levegőben. Nórának minden este meg kellett nyugtatnia, csillapítani a képzelt félelmeket. Ez volt az élete. Néha azon kapta magát, hogy arra vár: egyszer csak történik valami jó. Valami, ami kizökkenti ebből a mókuskerékből. Bárcsak tudna úgy örülni annak, amije van, mint Márk – nem folyton a csodára várni.
– Nóra, kerestek téged telefonon – szólt oda neki Ákos, a műszakvezető a pizzériában. – Hagytak számot. A tiédet kérték, de nem adtam ki.
– Ki volt az? – nézett rá meglepetten.
– Nem ugrik be a neve. Felírtam valahova… Várj csak… Itt van.
A cetlin egy telefonszám és egy név állt: Levente. Nóra gyomra összerándult. Mit akarhat? Talán megköszönni? Vagy… netán tetszett neki? Ugyan már! – intette le magát. Nem fog telefonálgatni, hogy aztán hiú ábrándokat kergethessen. Teljesen külön világ az övé és az a férfié. Mielőtt meggondolhatta volna magát, a papírfecnit a szemetesbe dobta. Pár percig még mardosta a bizonytalanság. Mi van, ha pénzt akart adni hálából? Jól jönne. Mindig jól jönne. De mégsem kérhet fizetséget azért, mert emberként viselkedett. És különben is – nem hiányzik neki még egy csalódás.
Két hét telt el, amikor Levente személyesen jelent meg a pizzériában. Rendelt valamit, majd félrehívta Ákost, és diszkréten pénzt csúsztatott a kezébe. Ákos bólintott. A férfi az ablak melletti asztalhoz ült le egy csésze teával. Még mindig diétázott – az arckifejezése elárulta, mennyire unja már a kímélő étrendet.
Nóra akkor lépett be a helyiségbe, de első pillantásra észre sem vette. Egyenesen a pulthoz ment.
– Nóra, mára végeztél – mondta Ákos halkan. – Behívtam Benedeket helyetted.
– Tessék? Hogyhogy végeztem? Kirúgsz?
– Dehogy! Ne kiabálj! A fizetés a szokott időben jön. Holnap dolgozol rendesen. Csak… valaki vár rád.
– Ki? Hol? – ijedt meg hirtelen. Az első gondolata az volt, hogy Márkkal történt valami.
Megfordult, és meglátta Leventét, amint mosolyogva int neki. A szíve majd kiugrott a helyéről. Majdnem dühös lett rá az ijedtség miatt, de ahogy közelebb lépett, és belenézett azokba a szürkészöld szemekbe a sötét peremmel, a haragja szertefoszlott.
– Miért nem hívott vissza? – kérdezte a férfi komolyan. – Utánanéztem, megkapta az üzenetet.
– Jobban van? Ennek örülök – felelte Nóra, és leült vele szemben.
– Élek, bár a diétától szenvedek – sóhajtott Levente. – És még vacsorázni sem hívhatom el normálisan. Mit egyek egy étteremben? Főtt zöldséget?
– Ugyan! Lehet azt is elegánsan – mosolyodott el Nóra. – De… várjon csak. Étterem? Meghívna?
– Pontosan.
– Hálából?
Levente felnevetett.
– Mindig ennyire bizalmatlan? Nem hálából. Egyszerűen szeretném, ha eljönne velem. Tetszik nekem.
Nóra elhallgatott. Mióta a férje elment, és az állását is elvesztette, mindenben csapdát sejtett. Félt hinni bárminek. Most mégis ott ült előtte egy férfi, aki nem sajnálkozott rajta, nem magyarázkodott – csak egyszerűen meghívta.
– Rendben – mondta végül. – De tudnia kell valamit. Van egy tízéves fiam, és az anyám pánikbeteg, nem hagyja el a lakást. Minden az én vállamon van. Esténként én nyugtatom meg. A fiamat alig merem egyedül elengedni. Ez az életem.
Ahogy beszélt, egyre indulatosabb lett. Levente átnyúlt az asztalon, és finoman megszorította a kezét.
– Elég – mondta csendesen. – Értem.
– És ezek után is étterem?
– Természetesen. Azt hitte, ezzel elriaszt?
– Nem „ezzel”. Egy beteg édesanyával.
– Megoldjuk – felelte nyugodtan, és felállt. – Elfelejtette, hogy pszichoterapeuta vagyok?
Nóra döbbenten nézett rá.
– Tényleg… de maga biztosan nagyon drága szakember.
– Maga hívta időben a mentőt – felelte Levente komolyan. – Az orvosok szerint perceken múlt. Mi ér többet az életnél?
– Akkor mégis hálából…
– Nem! – vágott közbe mosolyogva. – És nem csak az édesanyjának van szüksége segítségre.
Azzal lehajolt, és megcsókolta Nórát. Ott, a pizzéria közepén. Ákos udvariasan elfordult, és úgy tett, mintha papírokat rendezgetne. A helyiség mintha világosabb lett volna egy pillanatra. Nóra úgy érezte, valami egészen új lépett be az életébe.
Mi lehet értékesebb az életnél? Talán az, ha valakivel meg is lehet osztani.