A lakópark csendje szinte nyomasztó volt. Nóra kiszállt az autóból, és miközben a dobozt a hóna alá csapta, eszébe jutott, hogy a cég már hónapok óta győzködi: ragassza tele a kocsit reklámmatricákkal. Állítólag könnyebb lenne így a parkolás, kevesebb bírság, több jóindulat. Járt volna érte némi pluszpénz is, de nevetséges összeg. Ráadásul amikor majd le kell vakarni a fóliát, az többe kerülne, mint amennyit keres vele. Határozottan nemet mondott.
Ebben az elegáns épületegyüttesben most járt először. Korábban csak elhaladt mellette, és valahogy sosem gondolta volna, hogy az itt élők is pizzát rendelnek, mint bárki más. A lift hangtalanul suhant fel vele az emeletre. A megadott ajtóhoz lépve megtorpant: résnyire nyitva állt, de senki nem várta.
– Halló…? – szólt be bizonytalanul. – Van itt valaki?
A gyomra összeszorult. Anyja számtalanszor figyelmeztette, mennyire kockázatos idegen lakásokba járni. Egy férfi talán könnyebben megússza, de egy nő legyen résen – mondogatta. Most pedig mintha egy rossz thriller díszletei között állna: nyitott ajtó, néma lakás, készpénzes fizetés. A dobozt nem hagyhatja a küszöbön.
– Jelentkezzen már! – emelte meg a hangját, és óvatosan belesett az előszobába.
Nem volt benne semmi vicces. A belső tér meglepően puritánnak tűnt. Arra számított, hogy csillogó márvány és aranyozott stukkók fogadják, ehelyett egyszerű, szürke falak és alig néhány bútor. Sehol egy lélek. Végül legyintett: a rendelés adatai rögzítve vannak a rendszerben, az épület sem éppen gyanús környéken áll. Elővette a telefonját, megnyitotta az alkalmazást.
– Levente! Itt van? – kiáltotta be határozottabban.
– Itt… – érkezett gyenge válasz a lakás mélyéről.
Nóra levette a tornacipőjét, és a hang irányába indult. A nappaliban egy rendkívül sápadt férfi feküdt a kanapén, lehunyt szemmel, egyik kezét a hasára szorítva. Az arcán mintha verejték csillogott volna, de a félhomályban nehéz volt kivenni – odakint már besötétedett, a szobát csupán egy kis lámpa derengése világította meg.
– Meghoztam a pizzát – mondta bizonytalanul.
– Igen… elnézést. A pénz az asztalon van. Tegye le oda a dobozt.
Nóra letette a csomagot, felvette az ötezres bankjegyet, és számolni kezdte a visszajárót. A férfi arca és hangja ismerősnek tűnt. Valahonnan biztosan látta már. De honnan? És mi baja lehet? Kérdezzen rá, vagy inkább ne avatkozzon?
– Nem kell visszaadni – szólalt meg Levente halkan.
– Ahogy gondolja – vont vállat.
Majdnem négyezer forint borravaló. Ilyen még nem fordult elő vele. Ennyiből már tényleg érdemes lenne elvinni a „fecskét” egy alapos átvizsgálásra.
Mégsem mozdult.
– Ne haragudjon… nagyon rosszul van? Nem fest valami jól.
A férfi kinyitotta a szemét, és ránézett. Szürke írisz, sötét peremmel – és akkor beugrott. Hát persze! Levente Kotov, az ország egyik legismertebb médiaszereplő pszichoterapeutája. Hányszor látta már talkshow-kban, interjúkban, az interneten! Még saját csatornája is van. És most itt fekszik egyedül, úgy néz ki, mintha az összeesés szélén állna.
– Maga talán jobban fest? – mosolyodott el halványan. – Szép lány, de úgy néz ki, mint egy kifáradt Hamupipőke. Ez a logós dzseki meg… különösen előnyös.
A félig tréfás, félig csípős megjegyzés után felnyögött, és a bordáihoz kapott.
– Hol fáj? – kérdezte Nóra élesebben.
– Nyugodjon meg, orvos vagyok. Bevettem egy görcsoldót. Pihenek, és elmúlik.
– Persze – felelte szárazon, és már húzta is elő a telefonját.
– Ne hívjon mentőt! – nézett rá ijedten.
– Dehogynem. Feküdjön nyugodtan. Szerintem hasnyálmirigy-gyulladás. Csak gyorsételen él? Miért?
– Kivettem pár napot, elbújtam mindenki elől, hogy a doktori dolgozatomon dolgozzam. Összevissza ettem, elismerem.
Nóra már tárcsázott is.
– Jó napot! Egy férfi rosszul lett. Levente Kotov… harmincnyolc éves – fordult közben hozzá kérdőn.
– Igazán hívhatta volna a magánszolgálatot – morogta sértődötten.
Lediktálta a címet, majd visszanézett rá.
– Ne finnyáskodjon. Ha kell, átkérjük máshová. Mit vett be?
– Drotaverint. Most kicsit enyhült.
– A színe is jobb lett. Az előbb falfehér volt.
– Maga orvos?
– Nem.
– Akkor honnan ez a szakértelem?
– Az apám alkoholista volt. Hasnyálmirigy-elhalás vitte el.
Levente felpillantott.
– Sajnálom… biztos nehéz lehetett.
– Csendes ivó volt. Senkit nem kergetett baltával – vont vállat. – De tényleg itt bujkál, és maga írja a disszertációját? Pénzben nem szenved hiányt.
– A tudomány érdekel. A média már így is eltorzított.
Nóra elhallgatott egy pillanatra.
– Én is valami hasonlót érzek. Korábban technológusként dolgoztam egy hazai ruhamárkánál. Nem is volt rossz hely. Aztán mindent elrontottak.
– Nem kellene folytatnia a kiszállítást?
– Nem. Maga az utolsó cím. De ezt a pizzát most biztosan nem eheti meg.
– Azt hittem, az éhségtől görcsölök, azért rendeltem. Aztán egyre rosszabb lett. Most megint erősödik…
Ebben a pillanatban léptek be a mentősök. Az ajtó nyitva maradt, így egyenesen a nappaliba siettek. Miután kiderült, hogy Nóra nem hozzátartozó, udvarias, de határozott mozdulattal kikísérték.
Nem ellenkezett. Majd megoldják – gondolta. Felnőtt ember, ráadásul orvos. Mi köze neki hozzá? A rendelés ki volt fizetve, a borravaló több mint bőséges. És mégis… azok a különös, figyelmes szemek.
Aznap este és másnap délelőtt újra meg újra eszébe jutott Levente arca. Vajon rendbe jött? Időben érkezett a segítség? Micsoda ostoba, hogy nem kérdezett rá később! Hiszen közismert ember. Elég fellapoznia a híreket az interneten, és kiderül, történt-e vele valami.